Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (befejező rész)
ten ott rázza a kezében, már messziről mutatja, hogy megvan a bili, mamus- kám drága, nem fújta meg senki, véletlenül be tetszett tenni az edények közé a konyhaszekrénybe! Piszok szerencse, hogy nem abban melegítettem meg a marhapörköltemet, ordítja apucikám odakintről, villan az arca az ablak mögött, ide-oda pörgő diakép, zihálva ugrál a busz mellett, hogy belásson. Hátul, a peronon Irén térdepel, csörög rajta a sok arany, pirosra festi az arcát a tűzfény, két marékkai tömi a söralátétet a kályhába, füstpamacs csap ki a kályhából, hármat csavarodik, és csodák csodájára Pogácsásné Gál Máriává áll össze, kedvesen felém gomolyog, és ezt mondja: fogadj szót, drága kicsi fiam, kapd a motyódat, repülj, repülj, repülj! Hát, van nekem szárnyam, füstanyucikám? Kinyitom a szemem, és lépésről lépésre megtervezem, mit fogok tenni. Egy: lassan felülök, de a bölénybőrön hagyom a hátam melegét. Kettő: talpra állok, és örülök. Három: leakasztom a hátizsákomat a kapaszkodórúdról. Négy: ha maradni akar, kinyalhatja, mert itt hagyom. Öt: Lebenyt leszórom. Hat: mindenkit leszórok! Hét: és akkor most hová? Nyolc: tud valaki válaszolni? Kilenc: a rohadt életbe, valami majd csak történik! Történik is, mert Fosztó haver mokaszinja tűnik fel a fejem jobb oldalán. Fosztó haver barom módon néz ki, mellig érő szakállt növesztett, a szakállába színes tollakat tűzött. Ezt mondja: ha kopasz az indián, legalább legyen találékony, a nevem egyébként Bőrhajú Holdvilág. Mellém ül a földre: térjünk a tárgyra, te busz bölcse, csak semmi szökés, semmi hátizsák-cserbenhagyás, maradj veszteg, nem kell ugrálni, mint heretojás az övtáskában! Elkiáltja magát: Lebeny harcos, ide, hozzám! Jön az a sas, az arca kifestve, tollcsokor rezeg az elszabott fején. Ezt kérdezem tőle: túllőtted magad, babszeg, vagy busójárás van? Ezt mondja: ne bomolj, Tolvaj Keselyű vagyok, tényleg nem ismersz meg? Ott illeged magát mellette Kisbuksza, csinos bőrszoknyában, fekete copfja a valagáig ér. Lebeny átkarolja, és ezt mondja: ezt a dögös kis dakota lyukat Nyálas Harmatnak hívják, úgy nézz rá, hogy lábujj áldozatot mutatott be az isteneknek, és bárkinek, bárhonnan kiszívja a nyílmérget! Ne fárasszál, Lebeny, figyelj, még döglök itt egy kicsit a bölénybőrön, aztán úgyis lelépek, megyek a sasba, marhára unom ezt a buszkunyhót, keresek helyette egy villamost vagy egy sétahajót. Hé, harcos, mit képzelsz, nem hagyhatod el a tábort, különben ősi szokás szerint kikötözünk a hangyabolyra, és hangyaboly lenni nagyon gonosz, hangyák csontig lezabálni húst kókadt töködről! Tolvaj Keselyű előkapja a kését, torkomra szorítja a pengét, az arcát düh varázsolja el. A fogait csikorgatva ezt mondja: na poh ono, na poh, ano! Kelj fel, Egyenes Kecske, kövess engem a sátramba! Mit csináljak, babszeg, te megint be vagy tépve! Akkor ezt mondja: Egyenes Kecske, nézz íel az égre, a Mindenkit Leszóró csillag alig világít, hófelhők gyülekeznek, határozatra ül össze a vének tanácsa! 141
