Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Fehér Béla: Egyenes Kecske (befejező rész)
tunk, fű helyett kiszáradt hajcsomók kísérték az utat, a végén valami bányatónál kötöttünk ki. Lefékezett, kiszálltunk. Fütyült a szél, fekete felhó'habok kavarogtak a fejünk felett, a hátunk mögött vonat csattogott végig a töltésen. Ezt mondtam: rosszat sejtek, ha szűzlány volnék, elszaladnék. A Juli ezt válaszolta: ha szűzlány volnék, magammal vinnélek. Kapuvárra, a cuccos romtanyára? Oda bizony, az volna a palotád! Lószaft! Belőlem senki ne akarjon valami bunkó cuccolót faragni! Ezt mondom most itt, a bölénybőrre ravatalozva. Megdördült az ég, nyakunkba szakadt a zápor, menekültünk vissza a BMW- be, fedezékből figyeltük a szélvédőn csattogó nagy szemű esőt, a csillogó fákat, a rohanó viharfelhőt, amelynek világos repedés húzódott a közepén, úgy festett, mint egy hatalmas valag, amely éppen ráguggol a tájra. Akkor ezt mondtam: bent is sötét, kint is sötét. Villámlás, a nappal még jobban felragyog, aztán nem dörög, hanem csattan. Mi volt ez? Kiment valaki? Mi történt, babszeg? Hát, persze, most kapok észbe, bizony nem anyucikám, hanem Pogácsás Lajos hagyott el bennünket! Bedurrantotta maga mögött az ajtót, az szólt ekkorát! Az ám! Hajnalka és én éppen reggeliztünk, anyucikám Tom és Jerrys csészébe töltögette a zacskós kakaót, és akkor apucikám sportszatyorral a kezében megállt az ajtóban, fülig ért a vigyora, mint aki élő egyenesben látta a Mikulást, és ezt mondta: rövid leszek, kedves gyermek elvtársak, kedves Pogácsás elvtársnő, lehúzom a redőnyt, végleg itt hagylak benneteket, elmegyek a nagy büdös lecsóba, de arra szépen megkérlek benneteket, soha ne felejtsétek el, hogy itt jártam! Anyucikám idegesen felkacagott: a siralomházat nem is lehet elfelejteni, te Lajos! Apucikám csendet intett, és így folytatta: önzetlenül letörtem egy darabot az életemből, ebből a világnagy háztartási kekszből, és nektek ajándékoztam, mostanra elfogyott, mert megzabáltátok. Agyő! Becsapta az ajtót. Egy darab vakolat a földre koppant, a poharak zizegtek a konyhaszekrényben, apucikám hangja felakadt az előszobafogas fölött futó gázcsőre, és hintázott a huzatban, akár egy pókháló. Rémülten szaladtunk utána a folyosóra. A lift surrogva megérkezett, Pogácsás Lajos állt a nyitott vasajtóban, és ezt mondta: micsoda felemelő pillanat, egy gyönyörű álom beteljesülése, komolyan, jobb, mint a magömlés. Apucika, sikította Hajnalka. Apucika, bömböltem én. Meg se hallom, kicsikéim, a fülem hét lakattal van bezárva, apucika süket, mint az ágyú! Légy átkozott Pogácsás Lajos, szakadjon az ég a hideg szívedre, vinnyogta Pogácsás Lajosné. Megjött a lift, beszállt, nyomta a gombot, indult lefelé. Az élet gyönyö- rűűűűűűű, süvített a hangja a liftaknából. Fejem felett megmozdul a hátizsákom, lustán hintázik, álmos a pofája, most ébredt fel, talán az ajtódörrenésre. Ezt mondja: Jani, te hálátlan saskalap, le136
