Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Molnár Miklós: Tócsa az Yggdrasil-fa tövében (Farkas Zsolt: Ér)
Mi mégis inkább az azonnal ható kedvességet forszíroznánk. Meg a jó szót, „amit nem könnyű rosszul érteni”. „Jó az, ami neked is jó. ” Hogy mikor? „Most. ... Tökéletesnek lenni a legkönnyebb. Észre sem veszed. Minden magától oldódik meg. Mindenki mindent ért.” „Üres idő, rengeteg. Munkás hétköznapok, hétköznapi tanulságok.” Kényszeres közvetítettség, sokszoros „agyonlegitimáltság” terheli Farkas Zsolt textusát. Nemigen tud meggyőzni, pompás bolti fogsorát bármily szaporán csattogtatja is, hogy csakugyan tudja, aminek a tudását színleli, vagy hogy a bölcsesség forrását megkóstolta, sőt egy vékony erecske erejéig meg is csapolta. Szofisztikáltan gadamerezó' kis könyvével nyilván jót akart (magának): természetesebb, egészségesebb embereket, természetesebb, egészségesebb társadalmat (ami remélhetőleg nem azt jelenti, hogy a kiválasztott ’egészségesebbek’ és ’természetesebbek’ - például a kasztba tömörült nyegle, pimasz píéjcsdísek - magas lóról „egészségesen” lefikázzák a beteg lelkű, nyomorult bennszülött ’lóápolókat’, akikkel F. Zs., hogy közösséget, szolidaritást, netán sorsközösséget vállalna, annak mákszemnyi jelét sem adja). De mert úgy osztja az észt, hogy közben nem egyszer ’fészekbe rondító’ konformista tikkelőnek, a ’magyarfikázás’ funkcionáriusának mutatkozik, emiatt nehezen hihetjük róla, hogy egészséges a lelke, vagy hogy épen és tisztán működik a létérzékelése: magyarán hogy alkalmas volna arra a guruszerepre, amiben tetszeleg. Valamicskét - legalább fél hüvelyknyit - sikerül azért fölkapaszkodnia a magyar írás égbe nyúló Yggdrasil-fájának legaljára. Ennél többre, bocsánatos, sőt helyeselhető módon, talán nem is törekedett. Meglehet, inkább csak a fa tövében óhajtotta a maga kis erecskéjét - egy incifinci vizelettócsát - otthagyogat- ni, hogy az arra járó hasonszőrűek megérezzék a szagról, hogy ő is elsomfor- dált itt egyszer. Jó lenne, legalábbis ebben a kontextusban, ha (példának okáért) Tamási Áron intelméhez tarthatnánk magunkat: - Fiaim, legyetek derűsek, békességesek és erősek, s tegyetek róla, hogy azok is maradjatok. Úgy készítsétek a lelketeket, hogy legalább egy mákszemnyit igazíthassatok a világon. Ha bántják vagy fenyegetik, vagy a kínszenvedés füstjébe lökik a fajtátokat, ti ne míveljetek mindent szabad elvű utómodernkedést. Dózsa György se mondott cinikus vicceket, amikor sütötték. Ámbár ha most sütnék, lehet, hogy mondana, látván, hogy ebben az országban, mellyel Isten mintha réges-rég megszakított volna minden kapcsolatot, mennyire minden mindegy; látván, hogy aki itt magyarként definiálja magát, kénytelen naponta kétségbeesést cserélni, akárcsak a gettófalak közé kénysze- rített palesztin, a létezés peremén vegetáló indiai érinthetetlen vagy a nukleáris temetővé züllesztett rezervátumban tengődő észak-amerikai indián. (’Magyar’, ’palesztin’, ’érinthetetlen’, ’indián’: „a szegény naiv többség a legkisebb veszteségre hajt, a gazdag cinikus bőnöző kisebbség pedig kaszál. Ez vereséget arat, az győzelmet szenved.”) Megette a fene az egészet! Tökéletlenek vagyunk, nincs mese: már megint tanulságot vontunk le, ragaszkodtunk a nevünkhöz, a hőstörténetünkhöz, az extra- profitunkhoz, a szenvedésünkhöz... 122
