Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Molnár Miklós: Tócsa az Yggdrasil-fa tövében (Farkas Zsolt: Ér)

Vagy mit szólna a Búsképű Lovag ehhez a perverz neurotiko-paranoid- skizo-depi sötétben bujkáláshoz/fütyörészéshez: „Kosztolányi, az öntelt és kisstílű akarnok”; „Ady, a gó'gös egógép, az érzékeny bunkó”; „A nagyon kínos kis hisztérika [Brüll Adélka? Boncza Bertuka?] és az émelyítő' cukorkolosszus nászai: hadd szopjon a magyar ízlés”; „Babits, a fakó stréber, akihez mindig is hűtlenek voltak a szavak”; „Illyés, a felszínes és zagyva, sunyi és önjelölt nép- tribun”; „Szabó Lőrinc, a közönséges vadnárcisz, a nyálas és sértett, buta áldozati patetika”; „Weöres Sándor, a koravén műgyerek, bosszúszomjas kamaszlányok csengettyűje, géppacsirtája, felhúzhatós csalogánya, életre szóló dallamtapadása”? Ahogy a szamár eszi a dinnyét, amit beletaposott a pocsolyába... Tán ócsárlás-szakon végeztél, Jenő? Irigy vagy, prűd, sértődött, erőszakos, elfogult és fikázó — és butaságokat beszélsz, mint vak ember a képaukción.

Vagy ehhez: „Édes haza/anyanyelv. Az édesség szeretete az állandó hiányállapot jelölője, dedósnál, dédinél, depisnél, dependens személyiségnél. Amihez csak hozzáér, ragacsos lesz.”?

Vagy mikor így hányja a szót a nagy fehér mikrofonba (megint eg)? Alantas- ság-Nagydíjas mondat): „Isten, bazmeg a magyart, kit részeg hányának tengerén régen tép a balsors, de most tényleg, bazmeg”?

Azért ez nem az a tudás, amiért érdemes lenne elmenni Kínába is akár... Az idézett genya ékekkel szignifikánsan az az egy szem baj - „fel nem téve, de megengedve”, hogy F. Zs. tudván tudja: a fikázás főbűn -, hogy az ilyen fikázás, a hagyományos ’népi-nemzeti’ kánon ’szentjeinek’, vagy éppen az ’édes anyanyelvinek, a ’nemzet’-nek (kopárabban és nyersebben: a kiszolgáltatottsági, földönfutási, öngyilkossági mutatókban igen jól reprezentált többségi társadalomnak), sőt a nemzeti himnusznak ilyen lovagiatlan mocskítása Magyarországon (ahol a közösségi tudat immár életveszélyesen deficites) rohadtad konformista - úgyszólván tehát kötelező - mainstream viselkedésnek számít manapság: az esetek legnagyobb részében perverz mérnek ezek, majommód lekoppin- tott gondolkodási/nyeÍvhasználati tikkek, akárcsak a ’keresztény érzékenység’ unos-untalan provokálása - még ha a „nagy magyar identiták” patetiko-ro- mantiko-patópálos ’nemzete’ immár nem is az a keret, amely formát adhat a közösségi létezésnek, vagy ha az állítólagos ’keresztény érzékenységből’ süvöltenek is az idült mélyneurózis, a létérzékelést és a gondolkodást totálisan megbénító paranoia végbélszelei.

Feltűnő és aránytalan viszont, ha a konformista tikkelők szociálisan alantasaii részrehajlanak: ha roppant illedelmesen elül bennük a fikázhatnék a mai fősod- ratú értékkánon ’szentjei’: gőgös egógépei, érzékeny bunkói, émelyítő cukorkolosszusai, fakó stréberei, felszínes, zagyva, sunyi és önjelölt néptribunjai, közönséges vadnárciszai, koravén műgyerekei: a temérdek puffasztott-klónozott műnagyság előtt, akik Ady Endrének akárcsak a talpáig is legföljebb tűzoltólétráról, Weöres Sándoréig meg még onnan sem érnének föl.

Persze a panaszkodás, a fikázás, az ócsárlás „az ismerkedés első számú módozata, az intimitás terének teremtője” is lehet, írja F. Zs. „Az »intimitás« az az indiszkréció, ami jólesik. Es hogy elő ne fordulhasson ilyesmi, ezért »védelmezi« olyan eszelősen a neuró-para. »A privátszféra szentsége«. Mintha káromkodna. Ki akarna megsérteni egy szentséget?”

121