Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Molnár Miklós: Tócsa az Yggdrasil-fa tövében (Farkas Zsolt: Ér)
Ezerszer intenzívebb a kapcsolatotok, mióta nem raboljátok egymás idejét. Semmiképp sem szükséges, mindazonáltal elégséges, ha kívánjátok egymás(je- lenlétéjt. Jó neked, ha neki jó. És onnan tudod, hogy nem szereted, hogy minél inkább magadnak akarod minden ragyogását - mert annál fakóbb lesz ő és annál sötétebb te. Hogy minél többet tudsz csak magadnak lekötni [az] energiájából - mert annál gyászosabb lesz ő és te annál kísértetiesebb.” Ez meg egyenesen a szívünkből (vagy éppen a lingánkból) szól, még ha arról nem tud(ósít) is, hogy mondjuk ontológiai téloszként a nemi késztetés mi a csudára irányul azon kívül, hogy a píéjcsdízett haverok folyvást heppik legyenek (bár az se semmi): „A neurózis legbámulatosabb teljesítménye: az emberi életnek ez a kiapaszthatatlan öröm(energia) forrása, az angyali, a jótékony, a kedves szex, az állat[i] jó, az invenció, a játék barátja, a teremtés, a megismerés barátnője, az izgalom és az élvezet lélegzetelállító kombinációja, a remek testedzés stb. - hogy mindez a mocsok, az alantasság, a kárhozat birodalma lenne”. Az viszont nincs úgy, ahogy F. Zs. végletesen leegyszerűsíti a dolgot, „hogy egyszer anya meg apa szeretkeztek, és akkor te voltál a leggyorsabb ondósejt, és belevetetted magad a hatalmas, puha petesejtbe.” Az én vagy a te titka ezzel messze nincs megfejtve, legföljebb el van ken(dőz)ve. Az is jól van mondva, hogy „A kis herceg: egy dogmatikus és hisztérikus öregember egy koravén, végtelenül szomorú gyerek testében.” (Mondva tényleg jól van - de hogy gondolva vagy tudva jól van-e, az más kérdés.) És még legalább harminc oldalát idézhetnénk, farokcsóváló nagy egyetértéssel - de az is lehet, hogy harminckettőt. Hanem mit szólna a La Mancha-i nemes hidalgó ehhez a kulturálisan alantas intarziához (íme, a legfeslettebb nyöget, amit magyarul valaha is papírra vetettek, a posztmodern anything goes, „mindent szabad” mentalitás fölülmúl- hatatlanul aljas végbélterméke: egyetlen metamondattal úgy tapos pocsolyába zsidóságot, iszlámot, kereszténységet és buddhizmust, hogy mindegyik minőségünkben bemocskolva érezzük magunkat): ,Jehova benyal Mohamednek, aki erre őt leszopja, és így, egy-két csokit bemajszolva elsietnek Buddhához, akinek a fejét benyomják Szűz Mária pinájába, eközben Jézus rájuk veri a faszát, és a szabad kezével sorba kínálja őket drazséval”? Nem tartaná-e ezt sunyi és gyáva otrombaságnak, sőt „sátáni blaszfémiának”? A lovag hűséges - F. Zs. szerint nyilván „neuró-para” - fegyverhordozója nem fakadna-e ki éktelenül: - Muszlim országokban próbálkozzál ezzel a dumával, gazfickó! Hétszentség, hogy a mondat elejét se nagyon bírnád elnyekegni, mert már taposnák is kifelé a beledet... 120