Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Molnár Miklós: Tócsa az Yggdrasil-fa tövében (Farkas Zsolt: Ér)
axiomatikusán megfogalmazott zárt logikai rendszerben mindig megfogalmazható olyan állítás, amit sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet”, majd hipp-hopp, Gandhit idézte, aki „édestestvéreinek” nevezte a muszlimokat. Aztán szárija csücskéből pici diktafont kapott elő, hogy interjút csináljon velem a készülő Ph. D.-dolgozatához (kirándulásunknak voltaképp ez volt az ürügye) arról, hogy milyen metaforákban tudatosult bennem az anyamelltől való elválasztás. .. Azóta ha meghallom azt a nevet, hogy Gadamer, rögvest lekonyulok. Haladéktalanul olajra is lépek mindenhonnét, ahol gadamereznek. Nem csípem a ’valóság’ ellen nagyképű rizsázással hadat viselő gadamerezőket. Viszolygok a bölcsészkarok passzírozta szellemi végtermékektől, attól a füstöletlen kolbásztól, amely tele van néhány manapság kanonizált divatfilozófus nyers eszme- vagdalékával, lábjegyzettel, utalással, keresztutalással: Foucault-pörccel, La- can-körömmel, Deleuze-morzsalékkal, Gadamer-köpettel. Ha jól emlékszem, a „Kádár-kolbász” - a gumibot - is az akkortájt kötelező posztmodern elmé- szek: Marx, Engels, Lenin citátumaival volt kitömve. Eszembe jut Éva lányom nagyapja, a majsai kovácsmester, akiből nem hiányzik némi történetfilozófiai előképzettség sem, hiszen lehúzott a gulágon egy jó ötöst (ér annyit, mint öt bölcsészdoktorátus). A gumibotot ő csak így emlegeti: - Na, erre előkapták a továrisok a markszistát... A gadamerezés vétkébe eső szerzőnek semmi esélye, hogy irományaira időt szenteljek. Akkor már inkább, persze csak ha nagyon muszáj, ha „minden kötél szakad”, jöjjön maga Hans-Georg Gadamer, mert ő legalább nem idézi se lábjegyzetben, se egyéb módon önmagát, merthogy ő „a gadamer” személyesen, tetőtől talpig és alfától ómegáig, és ez elmondhatatlanul rendes dolog tőle! Hogy kibökjem végre, mi bajom a citatológiai zsonglőrökkel, akik lépten- nyomon előkapkodják a gadamert: olyan sokszoros közvetítettség, kényszeres „agvonlegitimáltság” terheli meg mondókájukat, hogy képtelenek meggyőzni, bármily lármásan csattogtatják is a bolti fogsorukat, hogy tudják, aminek a tudását színlelik, vagy hogy egyáltalán: tudnak bármiről bármit. Szofisztikáit, dörzsölt fecsej fedi el náluk a bölcsesség, a megtapasztalt belső tudás hiányát. Nagy néha azonban érdemes talán kivételt tenni (kivált ha kapacitálják is rá az embert). Legyen hát nagy néha és kivétel Farkas Zsoltnak a Kalligram Könyvkiadónál 2004-ben megjelent Ér című könyvecskéje! Az aha alcímű és műfajú „népszerű-tudományos-fantasztikus-romantikus- szocio-pszicho-thriller-akció-vígjáték” („12 éven felülieknek kiskorú felügyelete mellett ajánlott”) meglehetősen szűk horizontú, viszont szellemes csinnadrattával, jókora filológiai apparátus megmozgatásával (100 oldalon, 128 lábjegyzettel) előadott lelkizéseinek veleje: Kérnii jó. „Egyrészt nagyon, másrészt minden szempontból.” Farkas Zsolt kiírásra vezérlő'kicsiny kalauzának tanúsága szerint legjobb lenne, ha egy globális nagy búim mindenki lefeküdne mindenkivel, ennek azonban sok akadálya van, példának okáért az, hogy az egyik ember neurotikus, a másik paranoiás, a harmadik depressziós, a negyedik skizofrén, az ötödik meg perverz, obszcén, kriptokeresztény vagy kriptokommunista; „minél inkább hárítja (tűri/támogatja) a társadalmi (természeti stb.) kizsákmányolást és erősza118
