Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Tüskés Tibor, a legendás szerkesztő
nyebbek is - a kioktatást, a várakoztatást, a beleavatkozást - a megaláztatást. S az, aki megalázott, az mindig (jó, talán nem mindig, mondjuk: többnyire) a szerkesztő volt. A barát, a tanult és tájékozott, az általában jó ízlésű és tapasztalt irodalmár, egyben a hatalom ökle - akit direktívákkal láttak el, akit berendeltek, megaláztak, kirúgtak, lehetedenné tettek, akit ugyanúgy lehallgattak, mint az írót. „Oköl...”, Istenem! És a hatalom matató „kezecskéi” - a nyomdákban, a postán, a telefonközpontokban, a besúgásra megnyert kolléga lelkében? A pártállami idők irodalmi (sőt általában kulturális) életének jellege, politikai szerkezete, mozgásmódja hitelesen és plasztikusan ábrázolható - felemelőn és elrettentve - egyrészt a tabuk állandó-változó listájával (1956, „külügyi érdekeink”, Trianon, nacionalizmus, egzisztencializmus, „feketére lakkozás”, az emigráció, a pluralizmus rémsége, a harmadik utasság, a vallási „propaganda” stb., stb., stb.), másrészt a folyóiratok történetének rekonstruálásával. És a szerkesztők életsorának közéleti eseményeivel, karrierjének felívelésével, megtörésével, új életre galvanizálódásával, testi és morális széthullásával. Talán nem haszontalan emlékeztetni az újabb irodalmár generációkat arra, hogy mind több régi folyóirat írta meg - csöndes kis kötetekben - a maga történetét, s ez azért is fontos, mert a hatalom akkori képviselőinek számottevő halmaza ma is él, működik, demokrataként, mi más szerepben és szóhasználattal?, másfél évtizede színt váltván és múltját retusálva, de vélhetőleg ugyanazzal a szorongó gyűlölettel és irigységgel a szívében, mint akkoriban. Könyvészet és néhány sorsrekonstrukció - lehetne a mottója és a műfaja egy olyasféle felsorolásnak, amely az irodalmi folyóiratok és (fő)szerkesztőik tetteit és kalamitásait szemlézné a — még nem egészen - „befejezett múltban”. Különösebb filológiai apparátus nélkül említve: Illés Lajos több könyvben is feldolgozta az Uj írás kezdeti éveit (az ő kirúgásáig: Titkos fiók, Iróhistóriák, Az Uj írás hőskora), Borbándi Gyula megírta az Új Látóhatár történetét (Nem éltünk hiába), Németh György a Mozgó Világét, Földes Anna az Irodalmi Újság, Monostori Imre az Új Forrás, Gyuris György, Varga Péter és Müller Rolf a Tiszatáj monográ- fusa-elemzője, a Tüskés Tibor eltávolítását követően a Jelenkor élére került, s oly korán elhalt Szederkényi Ervin Mészöly Miklóssal folytatott levelezése is megjelent (Séta, évgyűriikket), meg az Elet és Irodalom „vitái” stb. És születtek jelentős szövegkiadások is, amelyekből nyomasztó kép rajzolódik ki a kultúrairányítás mindennapjairól, ezen belül a folyóiratok, szerkesztőik és ügyfeleik folyamatos gyötréséről (Zárt, számozott, bizalmas I-IL, IrányítoTTT irodalom - írók pórázon). Gonoszság és pitiánerség, az „elvtársiasság” jegyében. Talán a stilárisan legordenárébb mozzanatként emlídietjük a hajdani katolikus papnövendék és Vörös- marty-monográfus apparátcsik ajánlatát: ne úgy nézzék őt a havi raportra rendelt szerkesztők, mint a hatalom képviselőjét, hanem mint „fejvakaró társat”... És a szerkesztők! Hány és hány emberi képlet! Tartás és kitartás, szolgalel- kűség és aljasság, rafinéria, alattomosság, hősiesség és gyávaság. Ady agg fegyvertársának teljes züllöttsége a forradalom után, az egyik legtehetségesebb debreceni irodalmár végzetes korrumpálódása Pesten, a megbízható baranyai bolsevik átalakulása a legderekasabb szerkesztők egyikévé, korunk legnagyobb élő költőjének bekebelezése, oly erős közutálatot keltve és folyamatos izzásban tartva (nem lehetett bíráló cikket írni róla - „aki őt szidja, az a rendszert bírál115
