Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Tüskés Tibor, a legendás szerkesztő

ja...”), hogy a rendszerváltozáskor egyetlen irodalmi vagy politikai erő sem mozdult lapja megmentésére, az a valóban karizmatikus szerkesztő, akinek ugyan csak három éves szerkesztői stallum adatott meg Délmagyarországon, mégis a magyar irodalmi kultúra legnagyobb integrátorává tudott válni. Es a sor elején ott a munkásőr - több helyről is mesélik, magyar véradoma... -, aki kiteszi az asztalra a pisztolyt, s szól: „Na, fiúk, most beszéljük meg, mi is kerül a lapba!” Illyés Gyula, mennyiszer „kért” lapot, és nem kapott...

Tüskés Tibort több mint negyven éve váltották le a pécsi lap éléről, és azóta szerkesztőként csak egy - megbántódás ne legyen - másodvonalbeli lap élén dolgozhat, nem beszélve tényekben és szellemben gazdag könyveiről, amelyekben a csak rá jellemző harmóniában egyesül a táji ihletettség és filoszi buzgalom.

Tüskés Tibort - mint minden jóravaló szerkesztőt annak idején - az irodalom nevelte bátor emberré és kitartó irodalmi szervezővé. Bátorságára mi sem jellemzőbb - és ez nem most olvasott munkáiból, hanem az író özvegyének néhány évvel ezelőtti közleményéből derül ki -, mint az az eset, amikor Örkény Istvánnak azt a novelláját akarta közölni 1961-ben (Radnóti Zsuzsa beszámolója szerint, Jelenkor, 1999.), amelyet a kárpitos-akadémikus Nemes Dezső személyesen tiltott le. „Kedves Barátom - szól a levél -, nyomdába adtuk kéziratodat, mégis vissza kell kérnem. Azt hiszem, felesleges hosszasabban fejtegetni a körülményeket, felsőbb helyről leintettek bennünket, s nem vállalhatjuk az írás közlését...” Ez a mondat arra is hiteles adat, hogy a cenzúra - mindennemű harsány „felsőbbhelyi” állítással ellentétben, és számos egyéb bizonyítékra is gondolva - igen is működött a pártállami évtizedekben, a belügyi és a kulturális „vezetés” hatásos együttműködésének eredményeként.

A „Mészöly-levelezés” és a „Rónay-levelek”, bár dokumentatív anyag mindkettő, s mint ilyen mellőzhetetlen a későbbi kutatások során, eltérő műfajúak. Az első egy dialógus rekonstrukciója, író és szerkesztő, majd két irodalmár barát között, a másik alapvonása mester és tanítvány viszonya, amely az idők során szerző és szerkesztő kapcsolatává alakul, sőt még később ezek a pozíciók fel is cserélődnek. Az első egy négy évtizedes félhivatalos-félprivát viszony nyomozati jegyzőkönyve, amely a legvégén (a rendszerváltozás kezdetén) nem nélkülözi a drámai fejleményeket sem, az irodalmi élet hajdani jelenidejének pontos megidézése, s ide érthetünk mindent, utalásokat a hatalom természetéről, annak belső viszályairól, megtévesztő akcióiról, ide olvasmányok emlegetését, írói műhelyproblémákat stb. A másik is látlelet egy' korról, ám minden lapját átszínezik a kedves és bölcs író finom pedagógiai „ajánlásai”, óvásai, tanácsai.

Tüskés Tibor a nyáron töltötte be hetvenötödik életévét. Mindösszesen öt évig lehetett szerkesztő, de egész életében szerkesztő volt és az is maradt. Annak idején eltávolítását nem indokolták meg pontosan, ezt ő is egy dokumentumból tudhatta meg négy évtized elmúltán: egy Csendes Lajos nevű Baranya megyei politikai munkatársnak eg}' Kis István nevű központi bizottsági munkatárshoz címzett jelentéséből. (Zárt, számozott, bizalmas II. 2004. 39-45.) Ha nem is feledhetők négy évtized méltánytalanságai, azért az talán kicsit megnyugtató lehet a köztiszteletnek és közrokonszenvnek örvendő szerkesztő számára, hogy nincs élő ember, aki ma feltenné a kérdést, hogy ki is ez a Csendes és ki is ez a Kis, és nincs aki felelni tudna rá.

116