Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Tüskés Tibor, a legendás szerkesztő

A kommunista időkben a szerkesztő annak az intézménynek az élén állt - a hatalom által odaállítva amelyet a kortársak és az emlékezők egyaránt az irodalmi élet legfontosabb műhelyének tartanak - s ez a folyóirat. Izgalmasabb hely volt, mint a könyvkiadó, hiszen annak tevékenységét több éves tervezés és finoman kimunkált „ellenőri” hálózat tette ellenőrizhetőbbé, ott a szerző és a kiadói szerkesztő páros magányban - bár szem előtt - végezte dolgát, a folyóirat szerkesztősége viszont „műhely” is volt (lehetett), ahol szerzők, szerkesztők csoportosultak, gyakran tétova olvasók is bekopogtak, nem is beszélve a szomszédos kocsmákról..., a Nimród, az Erzsébetvárosi, a Lucullus, a Nádor, az Arany Bika, és óh, a hatvanas évek pestbudai presszói, a Gong, a Tik-Tak, a Csendes, az Ibolya, a Belvárosi, meg a többi. S a példányszám sem volt éppen elhanyagolható - az Új írás 5200-zal indult 1961-ben és ez a szám három év alatt 14000-re emelkedett, a Napjaink is elérte olykor az 5000-es példányszámot, az És-1 volt idő, hogy hat számjegyes publicitás jellemezte, a 10-20000-res nagyságrendű Mozgó Világot (a pontos számot soha nem mondták meg) a nyolcvanas évek elején százak (ezrek?) fénymásolták, akkor, amikor a másológépek béemes kulccsal záródtak, és minden nyavalyás stencil-papírral el kellett számolni.

Itt, a folyóiratban válik „anyagi erővé” a mű mint idea és kézirat, itt lesz az alkotás a nyilvánosság része, részese és alakítója, ez az a hely, amelyet egyszerre vél a magáénak az író és a hatalom, noha ez a tér valójában a szerkesztő tere, az ő szabadságának mámoros börtöne, ahol együtt a dölyf és az alázat, a szolgálat és az önmutogatás. Ez az a tér, amelyben a hatalom benne is van meg rajta kívül is, hiszen a szerkesztő az ő megbízottja ugyan, de mégis csak alkalmazottja és nem társa, ellenőrizhető (ellenőrzik is) és elszámoltatható (havonta kell számot adnia), de ugyanakkor ez az a hely, amelyben a hatalomnak szembesülnie kell az irodalommal, amit gyűlöl és amiért rajong, amit tisztel és fél, aminek lényegét nem akarja megérteni, mert ezt megtiltotta magának, s ami - ha tetszik, ha nem, ha beismeri, ha nem - folyamatosan szembesíti őt magát kötelezően diktált eszméinek (olykor csak lózungjainak) érvényességével.

A folyóirat bár cella és piac, minden pillanatban a szabadság terepévé válhat.

Ez benne a szép (mondhattuk mi) és ez a rettenetes (szorongtak ők). Ok és mi? Milyen tiszta is lett volna minden, minden döntési helyzet és beszédmód, ha egy ilyen egyértelmű szereppáros állt volna ott az írószobák szülőcsatornáinak véres-nyákos és gyönyörű nyílásánál - csak a személyes emlékek elfogultsága menthet egy ilyen bornírt metaforát -. Nem.

Ha galádságnak is ítéljük azokat a vélekedéseket, amelyek mindenkit, aki a „régi rezsim” idején élt egyaránt elmarasztalnak, mint vétkest és kollaboránst, „vörös nácit” és „szürke kvizlinget”, feledvén a mártírokat, a megnyomorítottakat, az ellenállás elmondhatatlanul sokféle módozatait, nos, ennek ellenére a nyilvánosság terepein működők egyetlen - még a legelszántabban ellenséges - szereplője sem volt képes megőrizni magát attól, hogy a hatalommal így vagy úgy kapcsolatba ne kerüljön. Akár azzal, hogy nem fogadta el - mondjuk - Aczél György vacsorára invitálását, akár azzal, hogy elfogadott egy írószövetségi utat Bulgáriába, de azzal mindenképpen, hogy benyújtotta novelláját, versét egy szerkesztőséghez, a nyilvánosság egy kicsi kis szögletére vágyakozván és némi létfenntartásához szükséges anyagi javakért esedezvén. Vállalván - a legkemé114