Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Bedecs László: Irodalompolitika és irodalmiság
BEDECS LÁSZLÓ Irodalompolitika és irodalmiság A TÖREDÉK HAMLETNEK KONTEXTUSAI Tandori pályájának 1968-as indulása a magyar irodalom egy új generációjának jelentkezésével esett egybe. Ma már tudjuk, mindez jelentős poétikai változásokat eredményezett. Az viszont kérdéses, vajon hogyan érzékelték a kortársak ezeket a változásokat, lehet-e egyáltalán a kortárs tanúja a korszakfordulónak, avagy ez mindig csak utólagos, és ennyiben esetleges felismerés. Ahogy az is kérdés, milyen intézményi és irodalompolitikai keretei voltak a fiatal költők publikálásának, illetve, hogy milyen költői beszédmódokhoz képest akarhattak másként beszélni a hatvanas évek végén szót kérő generáció tagjai. Hiszen „valamit érteni” - ahogy Kulcsár Szabó Ernő fogalmaz - „elsősorban azt jelenti: valamit mindig válaszként érteni meg (valamire)”.1 Tamás Attila egy 1974-es tanulmányában szembesíti Illyés Gyula, Juhász Ferenc és Nagy László új, számára némi visszaesést jelentő köteteit többek közt Weöres Sándor és Tandori Dezső versesköteteivel, és megállapítja, hogy a hetvenes évek magyar költészetében egyre nagyobb szerepet kap az a fajta versbeszéd, melyben a versbeli alany és a szöveg közti viszony már nem egyszerű hozzárendeléssel, hanem az olyan távolságteremtő alakzatokkal írható le, mint az irónia vagy a cinizmus/ Az új generáció megérkezésének jeleit érzékeltetik e megállapítások, egy voltaképp rövid időszakot, melyet például Szabolcsi Miklós a magyar költészet szempontjából a Nyugat indulása körüli évekhez hasonlított.1 E generáció első jelentős megmutatkozása a hatvanas évek végén három nevezetes költészeti antológia, az Első Ének, a Költők egymás közt és az Elérhetetlen föld lapjain vált lehetségessé, melyek együtt is jelezték, hogy egy erőteljes, markánsan újat akaró, és nem utolsó sorban népes íróközösség várja a saját kötetekkel is lehetővé váló bemutatkozást. Közel hatvan pályakezdőnek adtak a kötetek publikálási lehetőséget, és a névsorban találhatjuk Tandori Dezső, Petri György, Oravecz Imre, Takács Zsuzsa, Beney Zsuzsa, Utassy József vagy Szepesi Attila nevét. A részben épp az antológiák körül kialakult, a „fiatal irodalom” címen folyó viták is megmutatták, hogy a poétikai változások újdonságértéke és eseményjellege nagyobb egy átlagos generáció- váltásénál. Soha annyi tanulmány nem foglakozott a fiatalok irodalmi törekvéseivel, soha annyian nem érezték fontosnak, hogy elsőkötetes költők munkáiról írjanak, mint akkoriban.4 Tandorinak ezekben a költészettörténeti eseményekben jelentős szerepe volt, olyannyira, hogy neve a közel egy évtizedig intenzíven zajló vitákban sokszor metonimikusan jelölte a fiatal - bár a hetvenes évek közepén már inkább a középnemzedékhez tartozó - költőgeneráció sokszor igen eltérő irányokba tájékozódó tagjait. A kritika és az irodalompolitika kitüntetett figyelme azonban csak akkor érthető meg, ha legalább röviden áttekintjük, milyen elvárásrendszerek működtek a hatvanas-hetvenes évek irodalomkritikájában, milyen költői nyelvek 105
