Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Bedecs László: Irodalompolitika és irodalmiság
határozták meg a lírai közbeszédet, illetve milyen ideológiai és esztétikai elvek mentén formálódott a korszak határozott és sokszor kicsinyes kultúrpolitikája. Hiszen - miként Kulcsár Szabó Ernő megjegyzi - „az egyes korszakokban uralkodó elváráshorizontok rekonstruálása nemcsak annak megítéléséhez segítheti hozzá az értelmezőt, hogy egy-egy új mű hogyan viszonyul azok normáihoz, [mivel] az esztétikailag jelentékeny műalkotások többnyire feszültségbe kerülnek az illető kor vagy periódus uralkodó befogadási formáival (...) és ilyenkor legalábbis számolnunk kell annak lehetőségével, hogy bizonyos művek már e horizont elutasításának és meghaladásának igényével íródtak.”5 Márpedig az imént kiemelt, később is jelentékeny szerzők mindegyike, sőt a velük foglalkozó kritika nagyobb része is hangsúlyozta, hogy költészetük indító oka épp a másként beszélés keresése volt, azaz az uralkodó költői beszédmódokkal való elégedetlenség. Vagyis különösen az első kötetek megértésének alapfeltétele annak a történeti kérdezőhorizontnak a rekonstruálása, melyre e kötetek válaszként, avagy épp provokációként íródtak. E fejezet első felében ennek megfelelően az irodalompolitika és a kritika egymást egyébként nem teljesen fedő értékrendszerét igyekszem legalább vázlatosan leírni, míg a második felében az induló Tandori-költészetnek az Illyés Gyula-, a Nagy László- és a Juhász Ferenc-lírához képesti pozícióját igyekszem a disszertáció későbbi részeiben is szükséges mértékben rögzíteni. A hatvanas évek végén is működő irodalmi intézményrendszer kereteit a kádárista vezetés 1957 és 1962 között alakította ki, nagyrészt az 1956-os tevékenységük miatt bebörtönzött (Déry Tibor, I láy Gyula, Eörsi István és mások), vagy tartósan indexre került szerzők elrettentő példáin keresztül nyomást gyakorolva a csak nevében egységes íróközösség egészére. Ekkor hirdették meg „a három T” elvét (Támogatni, Tűrni, Tiltani), mely a korábbi, a Révai- féle, egységesítő, csak a szocialista realista irodalmat élni hagyó irodalompolitika után a keretek mérsékelt lazításnak számított. Ezektől az évektől az egyne- műsítésre törekvés részben felszámolódott, a kritika szótárában egyre gyakrabban jelent meg a többféleség igénye, habár ugyancsak szimptomatikus, hogy az irodalompolitika egyik legbefolyásosabb formálója, a Kiadói Főigazgatóság akkori vezetője, Köpeczi Béla - aki a magyar irodalmat sokáig kizárólag „kommunista bázisra” építve tudta elgondolni ekkor még az írói fórumok szigorúbb felügyeletét javasolta Aczél Györgynek/’ És az is szinte természetesnek volt mondható, hogy az írószövetség 1961-es újjászervezése felülről, szigorúan a politikai elkötelezettségek mentén történt - a tagok meghívásos alapon kerültek a szervezetbe, és nagyobb részüknek párttagnak kellett lennie és hogy néhány éven belül a nyomásgyakorlás Németh Lászlót és Illyés Gyulát is olyan kvázi-hűségnyilatkozatra kényszerítette, melyet a hatalom természetesen propagandacélokra is felhasznált (lásd a sajtófotók sokaságát Kádárról és a körülötte mosolygó írókról). A hatvanas évek közepétől mindenesetre lassan megjelenhettek a sokszor egy évtizede asztalfiókban lévő művek. Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek például ’57, illetve ’56 után 1965-ben lehetett újra könyve, Illyésnek 1963- ban. A korlátozott enyhülésre jellemzőek például Király Istvánnak egy valamivel későbbi, 1979-es beszélgetésben elejtett önkritikus megjegyzései azzal a 106
