Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Ljudmilla Ulickaja: A más gyermekei
- Megérkeztél, Szergó. Megérkeztél. Annyian odavesztek, de te megjöttél. Margarita három évig egyfolytában, éjjel-nappal a te nevedet hajtogatta. Látod, ez a gyertya őrzött meg az Úr számára. A gyermekek a tieid, és ez a két gyertya is téged őrzött... Szergó nem vette le homlokáról a kezét. Szemében a felesége továbbra is hűtlen volt és „cafka”, még akkor is, ha beteg. A gyerekek pedig - más gyermekei. A nehéz kő azonban, amely kérges szívét nyomta, hirtelen arrébbgördült. Emma Asotovna rögtön megérezte ezt a változást, és felfogta, hogy egész további életük ebben a percben dől el, és minden attól függ, hogy ő, Emma, képes-e most valami szépet és jót mondani. A harag és a düh sötét érzése, amely ezekben az években Szergóval szemben gyűlt fel benne, most úgy érezte, a bal kezébe vándorol, ezért markát szorosan összeszorította... Magasztos perceket élt át. Életében először érezte, hogy muszáj segítségért fohászkodnia, hiszen esze, élettapasztalata, ékesszólása itt már mit sem ér:- Uram, most segíts meg! Uram, segíts! - kiabált kétségbeesetten a lelke, a beszélgetést mégis nyugodt, örömteli ábrázattal folytatta:- A házad várt téged, Szergó... íme, itt a poharad, nézd... Margarita nem engedte, hogy hozzáérjek... A könyveid és a régi füzeteid ugyanott állnak, ahol régen... Vártunk, vártunk téged... Csak Alekszandr Aramovics nincs már közöttünk... A gyermekeid vártak téged, Szergó. Érzem, hogy most Margarita is fel fog kelni... Az egyik ajtón túl sírtak a gyerekek. A másikon túl beteg felesége feküdt. A szavakat, amiket anyósa mondott, Szergó alig hallotta. A keserves, nehéz kő megmozdult, szétrepedt, darabjaira hullott. A szívéből kiindulva az egész testében átható fájdalom áradt szét, mintha égett pernye fekete darabkája peregne végig rajta, ebben a fájdalomban azonban már a sokéves kíntól való megszabadulás édes érzete rejlett. Ezek az idegen gyermekek sírtak. Sírásuk felszaggatta, meghatotta szíve friss sebeit. Ettől kezdve elfogadta ezeket az idegen gyermekeket, akik felesége isten tudja, kivel, lehetséges, hogy nem is a zenésszel folytatott bűnös viszonyából származtak. Kézfejét levette a homlokáról, jelentőségteljesen felállt - megtermett ember volt — és ünnepélyes, kaukázusi mozdulattal a másik irányba mutatott:- Mama, miért sírnak a gyerekek? Menjen oda hozzájuk! Estére Emma Asotovnának szörnyen megfájdultak a bal keze ujjai, a három középső, kivéve a kicsit és a nagyot. Egész éjjel égett a keze, reggelre felduzzadtak az ujjai és felment a láza. Néhány napig borzasztóan szenvedett. Betegsége napjaiban, amely az igazat megvallva, az első betegsége volt a háború óta, Margaritának is csak alig tudott segíteni, így Szergó bajmoló- dott a lányokkal, akik nemcsak, hogy gyorsan elfogadták, de meg is kedvelték, sőt, egyenesen nőkhöz illő módon versengtek a kegyeiért. Szergó etette, öltöztette a lányokat, ő ültette bilire őket. A lelke sírt a boldogságtól, akárhányszor csak hozzáért ezekhez a barna, csudálatos pofikákhoz, az alig nedves hajfürtökhöz, a játszadozó ujjacskákhoz. Emma Asotovnáról felállították a diagnózist: nagy kiterjedésű gennyes gyulladás az ujjpercekben. Ó maga tisztában volt vele, hogy ezeken a keléseken keresztül távozik belőle mindaz a méreg, ami bugyuta veje miatt gyűlt 793
