Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Ljudmilla Ulickaja: A más gyermekei
lesz, akkor félelmében megöli ezt a félresikerült alakot, végez vele, mint egy kutyával, egyszerűen megfojtja. Szergó vakító fehér fogsorát csikorgatva szinte menekült ettől az átkozott háztól. A Nyikityinszkij kapuhoz érkezett, rátért a Szpiridonovkára, tett egy kört, hogy aztán megint csak a Merzljakov köz kedves kis házánál kössön ki. Amikor hat óra után rászánta magát a végleges távozásra, és vetett még egy utolsó pillantást az egykori első emeleti ablakára, a jól ismert függöny hirtelen meglibbent, és Szergó ráismert anyósa kezének kivénhedt ujjaira. Bement a főbejáraton, és majdnem elvesztette az eszméletét a falakból áradó illattól, amely az egykoron annyira imádott test illatára emlékeztette. Felment az első emeletre, és négyszer is csengetett, mire Emma Asotovna, aki egyébként megérezte jövetelét, lassan kinyitotta az ajtót. Már felöltözött, megfésülködött, és kezében egy kis lábast szorongatott. Szergó gépiesen megcsókolta anyósát, és bement a lakásba. A lakás most is három részre volt osztva: egy közbülső előszobára, egy ablaktalan ebédlőre, és két ablakos, tolóajtós fülkére. A baloldali kis szoba annak idején az apósa dolgozószobája volt, a jobboldalit pedig ők foglalták el Margaritával. Szergó hozzáért az egyik tolóajtóhoz, amely az elhunyt Alekszandr Aramovics egykori munkálkodásának köszönhetően elcsúszott a keskeny sínben. Margarita nem volt ott. Az egyik fekete szemű kislány a kiságyban ült, és a paplanhuzat szélét rágcsálta, a másik pedig az ágy szélén állt, és egy plüss nyuszit gyömöszölt. Viktória kiköpte a paplanhuzatot, és a férfira meredt. Gajane kétségbeesetten felkiáltott, majd eldobta a nyuszit. Vika gondolt egyet, és párnás mancsával paskolni kezdte a férfi mellkasát:- Csúnya bácsi! — állapította meg. - Menjél ki! Szergó kihátrált az ebédlőbe, ahol Emma Asotovna biztatólag intett a kezével:- Szeijozsa, majd megszoknak, megszoknak... Megijedtek... Férfit még soha nem láttak... Szergó azonban ekkorra már a másik tolóajtót is félretolta, amelyen túl valami kellemesebb látványban reménykedett, de csalódnia kellett... A sápadt, félig már ősz Margarita, aki most még jobban hasonlított egy gazellára, mint fiatal korában, zavart tekintettel nézett rá, majd behunyta a szemét. Férjével beszélgetett, és nem akarta, hogy legfőbb tevékenységéből kizökkentsék.- Margó — szólította meg csendesen a férfi. — Én vagyok. Margó kinyitotta a szemét, és halkan, de érthetően ezt mondta:- Jó. - És elfordult.- Beteg, nagyon beteg — erről végre Szergó is meggyőződhetett... Lehunyta -égő szemét, némán ült az asztalnál, és széles kézfejével, amely ezen túl még jó néhány évig a háború égett fémszagát árasztotta, a homlokát szorongatta. Emma Asotovna bömbölő unokái, fásult lánya és hallgatag veje között ingadozott. Agyondolgozott kezén hatalmas drágakövek csillogtak, sercegett régi, pávatollszínű selyemruhája, és szép, mély gégehangján, amelyből sohasem hiányozhattak az örményre jellemző hangok, emelkedett, ugyanakkor hétköznapi stílusban győzködte vejét: 792
