Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Ljudmilla Ulickaja: A más gyermekei
siját egy feje tetejére állított, háromágú, koronaformájú anyajegy díszítette. Gajanénak szintén volt anyajegye, de a jobb popsiján, és a formáját sem lehetett igazán kivenni. Fogaik azonban mindig ugyanazon a napon bújtak ki, szívesen ették ugyanazt az ételt, és mindig teljes egyetértésben utasították el a sárgarépát, amit semmilyen formában sem lehetett beléjük tukmálni. Amikor eljött az ideje, felültek, lábra álltak, megtették az első lépéseiket, és veszekedni kezdtek. Szergó utolsó levelével szüleik levelezése megszakadt. A továbbiakban levelezés kizárólag Szergó és az anyósa között folyt. Emma Asotovna, aki egyébként égető szükségét érezte annak, hogy másokat irányítson, és ez az irányítási vágy lánya életének minden részletére is kiterjedt, most azt a látszatot keltette, mintha nem avatkozna bele semmibe, eközben persze vejének részletesen beszámolt a gyerekekről, és levelét frappáns frázissal zárta: „Margarita állapota változatlan.” Szergó röviden, hivatalos stílusban válaszolt, soha nem említette sem a Margarita, sem pedig az anyósa nevét, aki felé korábban mutatott ugyan némi tiszteletet, de akit valójában mindig vén boszorkánynak tartott. Miközben a féltékenység pokoli kínjai gyötörték, arra a szent elhatározásra jutott, hogy hűtlen feleségét kitörli az életéből. És úgy tűnt, az ő napjai is meg vannak számlálva. A halál azonban túljárt az eszén. Egyszerűen nem volt kíváncsi rá. Kurszkon át a seelandi magaslatokig a háború legnagyobb tankcsatái tették próbára, a tankok lövéseinek kereszttüzében állt, megjavított tankjával mégis többször ki tudott törni az ellenség szorításából, sőt, egy alkalommal, a visszavonuláskor egy feladott város vacak fészerében is bennragadt, hogy helyrepofozza tankját, amit csak éjszaka tudott kihozni, amikor a város már tele volt németekkel. Többször kérte, hogy helyezzék át a harcoló egységbe, hogy közelebb legyen a halálhoz. Mindhiába. Alacsony, széles homlokát a lövedéknek még csak a szele sem érintette.- Megbabonáztak - mondta a barátja, Filippov... A háború véget ért. A győzelmet kihirdették. Emma Asotovna ezt a szomorú napot az emlékezésnek szentelte: egyrészt azt a boldogtalan pillanatot idézte fel, amikor a férje a padlóra rogyott, és többé képtelen volt lábra állni, másrészt Szergó utolsó látogatására gondolt, harmadrészt pedig arra a sok ostobaságra, amit veje a gyerekek születése óta művelt. Emma Asotovna közölte Margaritával, hogy vége a háborúnak. Margarita éppen csak biccentett a fejével:- Igen, igen.- Szergó haza fog jönni - mondta önmagát is győzködve Emma Asotovna.- Igen, igen - válaszolta ugyanúgy Margarita, akit, mint mindig, most is egyedül a távollévő férjével folytatott vég nélküli beszélgetése kötött le. ...Július közepe volt, kora reggel. Szergó éjszaka érkezett Moszkvába, és néhány órát az előtt a ház előtt vesztegelt, ahol valaha élete legboldogabb évei teltek. Nem tudta eldönteni, bemenjen-e ebbe a házba, vagy rögtön induljon tovább Jerevánba a bátyjaihoz és a nővéreihez, valamint az azóta világra jött unokaöccseihez. Margarita betegségét igazából sohasem hitte el, és halálosan félt, hogy csengetésére a hegedűművész nyit ajtót, s ha valóban így 791
