Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Ljudmilla Ulickaja: A más gyermekei
hoz, de hogyha ez a csirkefogó nem akarja feleségül venni gyermekei anyját, akkor maradjon minden a régiben. A háború hosszú, ő közben meg is halhat, és akkor Margarita lányai akár még a hősi Oganyeszjan nevet is viselhetik, és legalább a nyugdíjat is megkapják utána. Még mindig jobb, mint apa nélkül. Margarita, amikor megkapta a levelet, ismét hasra vágta magát, és hosszú monológot intézett férjéhez, amely kezdetben viharos és csapongó volt, idővel viszont egyre inkább egyhangú, körkörös ismételgetésbe csapott át: úgy szeretjük egymást, úgy szerettél volna gyereket, én rögtön kettőt szültem neked, de azt mondod, hogy ezek nem a te gyerekeid, azonban én semmi olyan bűnt nem követtem el ellened, amiért most kételkedned kellene bennem, hiszen úgy szeretjük egymást, úgy szerettél volna gyereket, én rögtön kettó't szültem neked... Emma Asotovna, miközben szinte önkívületi állapotban, bűntudatát enyhítendő' fordított sorrendben állította fel a harminccal és tizenöttel osztható számok két oszlopát, és arra lett figyelmes, hogy ezek csak annyiban térnek el egymástól, amennyiben a kék és a lila különbözik, aközben egy cérnaszál segítségével valami zseniális és mesés megoldást is kipuhatolt, és bízott benne, hogy ez végre képes lesz mindent visszacsinálni, helyrehozza az ostoba hibákat, és mindenki megelégedésére minden okosan, békésen fog elrendeződni. Margarita azonban nem kelt fel az ágyból. így Emma Asotovna azzal kezdte a napját, hogy felemelte a lányát, kivitte a WC-be, a fürdőszobába, megmosdatta, teát itatott vele, és ismét ágyba fektette. Idővel ez annyiban változott, hogy Emma már nem lefektette, hanem fotelbe ültette Margaritát, és a lábát pléddel takarta be. A kérdéseire Margarita kurtán, közönyösen felelt. Az ajkai mozgásából, az egyes kiejtett, de alig hallható szavakból Emma Asotovna arra a következtetésre jutott, hogy lánya éppen ezredjére ismétel valamit, és megpróbálta ebből a szellemi bénultságából kirángatni. Magához húzta, melléfeküdt. Margarita rátette vékony ujjait, boldogan, de eszelősen mosolygott, egyfolytában járt a szája, és alig hallhatóan kőszívű férjét szólongatta. A lányok pedig ezalatt, tekintve, hogy Emma Asotovna a hidegtől félt legjobban a világon, bepólyázva, vastagon bepelenkázva, és úgy túlhevülve, mint a cipók a kemencében, még mindig egy ágyban aludtak. Az anyjuk rájuk sem hederített, az apjukat már a létezésük tényétől is kirázta a hideg, így csak a nagyanyjuk vélte felfedezni bennük az ég ajándékát, csak ő tudta szeretni őket és csak ő tudott hálálkodni miattuk, miközben soha nem bocsátotta meg magának, hogy kezdetben ellenszenvet érzett irántuk, rajta kívül pedig csak a szomszéd Fenya hajolhatott féléjük, hogy a lányokéhoz teljesen hasonló, fogatlan mosolyával, mézesmázos hangján ezt turbékolja: — Utyuli-putyuli... Aztán behoztak egy másik kiságyat, a lányok pedig nőttek, amikor egymásra néztek, az olyan volt, mintha tükörbe néznének, és minden készséget gyorsan, egymást majmolva sajátítottak el. Emma Asotovna kifinomult, majdhogynem tudományos érdeklődéssel fedezte fel minden hasonlóságukat és különbözőségüket: a kisebbik valószínűleg balkezes, a bőre egy icipicit barnább, a haja sűrűbb és sötétebb, kézfeje párnásabb. A kisebbiknek a bal pop790
