Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Sarusi Mihály: Szentesti sztalin-jézuska
kellett nézni’! A lámpába, míg össze nem estél. Akkor bejött az őr, leöntött egy vödör vízzel és folytatták. A pofon normális dolog volt, említésre sem méltó. Egy komoly verést éltem át. A kihallgatáson összecserélték Bandi meg az én vallomásom jegyzőkönyvét. Észrevettem, hogy Bandiét akarják velem aláíratni.- Maga még térden állva fog könyörögni, hogy aláírhassa! - mondta a hadnagy. Kezem, lábam összekötözték, rúddal felkötöttek és gumibottal vertek. Másnap térden csúszva tudtam csak menni. Rugdalt az őr, aki az újabb kihallgatásra kísért, de nem tudtam talpra állni. Négykézláb mentem a hadnagy elé, aki ezzel fogadott:- Na látja, megmondtam magának, hogy térden fog állni... Akkor is kijelentettem, hogy nem az én vallomásom. De aláírtam, mert tudtam: valahogy meg kell állítani a fölösleges kínszenvedést. Az ávéhás hadnagy is rájött, hogy Bandiét írtam alá, akkor meg ezért támadt rám:- Piszkos fasiszta, mért írta alá?! Magyarázhattam, hogy én szóltam.- Ne pofázzon! És akkor meg ezért vertek. A Fő utcai előzetes fogságból a hatodik emeletre, a ’hűtlen osztályra’jutottam, ide azokat hozták, akiket kémkedéssel és hazaárulással vádoltak. Lifttel tudtak csak felvinni, a verések miatt nem bírtam a saját lábamon. Egymást nem láttuk: a folyosón letérdeltettek, a szemünket bekötötték, a fejünkre pokrócot borítottak. Kopaszra nyírtak, összerugdaltak a pribékek, és néhány nap magánzárka után közös cellába tettek. 35-50-en voltunk a 8-10 személyes cellában. Itt közölték velünk a vádat, s itt várhattuk meg, mi lesz velünk. A nevünket el kellett felejtenünk, én a Z 810-es számot kaptam. A Z-vel legalább a vezetéknevemre ismerhettem. Valóban, csak számok voltunk. A család azt sem tudta, mi van velünk. Az első karácsony a börtönben... Ferenc atya is velünk volt a hűtlen osztályon, a 628-as zárkában, halálra ítélték, később ki is végezték. Akkor éppen 35-40 volt a zárka-létszám. Emeletes ágyakon feküdtünk, két ágyat összetoltak, így a két helyen hárman fértünk el. Középen is feküdt valaki alul-felül, hatan a négyes ágyon a törekes szalmazsákokon. Később, Tatabányán a bányában titokban már áldoztunk is, itt erről szó sem lehetett. A papunk, pálos rendű szerzetes volt, hátul, bent az ágyak között elmerült, megemlékezett. Imádkoztunk, mindenki magába fordult. Tilos volt bármit magunknál tartanunk, de valaki bejelenthette, hogy ceruza, zsilettpenge, valami tiltott dolog lehet nálunk. Újságot sem olvashattunk, de a lapokból, folyóiratokból egy-egy kivágás bejutott, tudtuk, mi történik. Bejött a börtönőr és ordítva mutatott rá az ágyakra:- Ezt! Ezt! Ezt! 769
