Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Bálint Péter: Márai idegenség-tudata
ményezünk dialógust, olykor a kiigazítás szenvedélyes dühével, máskor a választott szerep fegyelmezettségével. A naplóíró mindig az író teljes fegyverzetével írja szövegeit, legyenek azok egy később körvonalazódó történet szü- zséi, egy visszatérő' gondolatmenet kifejtésére tett kísérletek, a fikció többszöri szűrőjén átáramoltatott arcképvázlatok, vagy a konkrét élményre vonatkozó reflexiók. S még csak azt sem állíthatjuk a naplóíróról, hogy kevésbé igényes és éber munkakedvvel vetné papírra töredékeit, mint az író, tűnjenek azok sebtében megfogalmazottnak, legfeljebb a folytonos írás mindig jelen idejében bajosan látható kompozíciós szerkezet és egység az, amivel szabadabban bánik, ha egyáltalán szándékában áll valamiféle műformát teremteni, s nem inkább az életet óhajtja művé átalakítani. „Az életet irodalommá tenni, irodalomba ’preparálni’ - ez számára mindenekfölött magatartás kérdése”29 - írja Márai szándékáról Rónay László. Márpedig az élet hétköznapi dolgaiból kötetre valót előállítani, a nyelvi közösségből kilépni nem tudó emigránsként a történelem és képviselőinek anakronizmusáról nyíltan beszélni, egy letűnt polgári világ érték- és ízlésrendszeréhez foggal-körömmel ragaszkodni, egy végső döntést, annak minden következményével egyetemben felelősségteljesnek láttatni: mind-mind azon naplóíró fogásai közé tartozik, aki minden kimondott szót újra és újra megrág, mérlegre tesz, mert a bizonyosságnál is fontosabb a hozzá vezető szellemi kaland.. Ezért fordul a naplóíró tekintete mindegyre másfelé; nem feltétlenül az élményhabzsolás és mindent megörökítés vágya serkenti (ami Szentkuthynál és Fürstnél oly szembetűnő), hanem a kaland során támadt új kihívások és szerepértelmezések, megoldásváltozatok és énkép-korrekciók, a gyakori ismétlésekből felsejlő gondolatmódosulások és a kifejtettség nyelvi variánsai tartják izgalomban mind az írót, mind a föltételezett olvasót. Ez a szellemi kaland az éppígy-létezés állandó módosulásának: az elmozdulások és visszatáncolások örökös kiszámíthatatlanságának a megélése - a végérvényesség hiányának tudatával. Angyalosi Gergely napló-meghatározása közelebb visz Márai írói szándékának megértéséhez: ,,A napló rendelkezik az írás minden hatalmával (...) A mű követel, a napló (hű barátként) feltétel nélkül rendelkezésre áll. Megteremti az Én folytonosságának tudatát, helyt ad gondolat-kezdeményezéseknek, mű-csíráknak. Néha, amikor ’illetéktelen’ kezekbe kerül, maga is szereplővé válik: viharokat kavar, konfliktusokat old meg”.3“ Márai, ha akarna sem feledkezhetne meg arról, hogy Naplójának valóságosan is létezik címzettje, gyakorta nem is a legjobb indulatú, sőt, az emigrációban létezők sokféleségéből fakadóan időnként kifejezetten ellenségeskedő: a vele egy kegyelemkenyeret evők közül azok, akik a töredékekből és vallomásokból nem önös érdekeik igazolását, kívül-rekedtségükkel együttérzést, politikai elveikkel rokon megnyilatkozást olvasnak ki, ezért bőszen támadnak rá az íróra, mint a haza és szent ügyének árulójára.31 Úgyhogy a Márai által korábban említett „magányos őszinteség” mértéke valóban korlátozott: az őszinte ítéletmondást mindig megelőzi a tépelődés. Az indulatait és szívbéli panaszait nem engedheti szabadjára (bár egy naplóban nem szokatlan az ellenkezője sem), felelősséggel kell eltűnődnie azon: vajon a szélsőséges elemek miként forgathatják ki a leírt szavak jelentését, hogy a megbírált jelenség és a róla szóló ítélet esetleg épp az eredeti szándékkal ellenkező hatást váltsa ki, mintegy fegyvert adva akár a nyilas, akár a bolsevik 79
