Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Tar Patrícia: A textualitás édessége

Oboában, nézem a kedves kis fejeket a hűtőládában, és emlékszem minden szavukra, hogy régen ládába temetkeztek a magyarok, cifrábbnál cifrább ládákba, mondta Kati néni, s kedves Annusba sem ellenezné, hogy itt van a szekrényben, végül is ő is magyar volt. ”

Látszólag a szavak jelentése és kapcsolataik generálják a történet alakulását — a szavak egymáshoz láncolódásától a mondatszerkezeteken át az egész szövegjelig, mintha a nyelv „önműködésének” lennénk tanúi, sodródunk a jelek által keltett áramlatokban. Több novella szinte egy-egy köznyelvi megnyilatkozásból no ki (amit általában a cím már kijelöl, illetve tartalmaz), növeszt abból személyiséget (Az enyém csak a munka volt, Édes). A kezdőpont ebben az értelemben adott, a végpont „klasszikus”, csattanószerű és meglepetést hordoz. Mindkettőről természetesen csak hipotetikus, viszonylagos értelemben szólhatunk: olyan lehetséges helyek, honnan és hová a dissze- mináció (nyelv)csapásai után elérkez(het)ünk.

„Ha továbbgondoljuk a modern történetek egymáshoz fűződő viszonyát, akkor mindenképpen meg kell említenünk, hogy két tetszőleges pont között húzódik a történet, nem is feltétlenül feszül. Ebből a szakaszból nem lehet átlátni a törésponton, míg az előírt dolgok be nem teljesednek. Addig minden megtörténik (unalomból, s mivel a formalitások elvégzése tarthat egy ideig, egy és ugyanaz többféle módon is lejátszódik), s utána még semmi sem létezik. Mindez saját döntéseink alapján, ezért nem predesztináció. S amikor eljön a töréspont, mely bárhol lehet, de léteznie kell, a hős egy pillanatra meghal, majd föltárnád. A töréspont utáni história valójában ott van ikon állapotban a háttérben, csak a pontra kell rálépni’’ - olvasható a Carlos és Bennichio által feltört széf titkos naplójában. (Töréspont)

Az első történet (Mint a méz) címéből egy idős női beszéd gondolat-, illetve képzeletvilága épül, ami önmagában ellenpontozódik egy másik személy (lánya) beszédének egyes szám harmadik személyű bevonásával, majd a novella végére teljesen le is épül - de nem szűnik meg! - a bögréről csöpögő méz elemével. Az Édes a materiális nyelvfelfogással játszik el: tulajdonképpen egyetlen nyelvi jel hurokszerű kiterjesztése ez a történet is, a kezdő- és végpont végül egymásba olvad („Úgy hívtam, Édes, bár a valódi neve nem ez volt [...]”), csakúgy, mint a beszélő és Édes porcukorral kevert hamuteste. A már említett Entrópia a hűtőszekrényből a nyelv sodrásában temetkezési ládává alakulás groteszk elbeszélése, a Téliszalámi ban a cím, és a nadrágjában szalámit csempésző fiú közös/azo- nos pontja között egy öregíedő) nő emlékei állítják, alakítják a személyiséget.

A középső, Hilario Lopez alakjával szándékoltan mesterkélt kapcsolatot tartó szövegekből épülő részben szabadul el leginkább szerzőnk humora. A posztmodem fő kérdéseire - Ki beszél? Mit jelent? Ki jut szóhoz? -, a minden nyelvi megnyilatkozás idézet-jellegére való figyelemfelhívás, keserű szür- fikciós gondolat vidám dzsungellé nő, az elágazások direkt tenyésztése, bur- jánoztatása virtuóz játékká. A fikcionalitás leleplezésének leleplezése több nyelvi regiszterből táplálkozik, a legjellemzőbb persze a latin-amerikai prózanyelv stílusának pastiche-a, egyben stílusparódiája Marqueznek, Fuentes- nek, azaz a mágikus realizmusnak, Borges-nak, fantasztikummal és csodával, Az elágazó ösvények kertjétől Az Alefig.

A szerző-funkció kacagtató testet ölt — nem is egyet —, az intertextualitás banális komédiát játszik. Hilario Lopez (neve a fentebbiek értelmében a már732