Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Tar Patrícia: A textualitás édessége
mondott újramondásának kényszerét jelzi), a Fordító, az Enciklopédia Bri- tannica, a Mester naplója és a Tanítvány eladott története, valamint az Interneten megtekinthető' részek mellett — nem beszélve a szövegek „ideológiai” elkülönbözó'déséról: az egyház megítélésének különbségei folytán két szöveggondozóról értesülünk — még számos egyidejű történet különül(hetne) el, küzdve az egymásba-ágyazódásért. A cím Peoples Hernandez igaz történetét kínálja fel, a jelzővel a fáma kényszeres cáfolatára, a névvel pedig a szövegek eredendően kölcsönszöveg-jellegére, a nyelvi megeló'zöttségre utalva, persze ironikusan. A „többszerzó'ség” mellett a fragmentumok nyelvi terébe nem egyszer belopózik a pletyka — „egyesek szerint” -, nem beszélve a novellafüzér egységét eró'sító' „cinemániáról”, melyet az elsó'dleges (?) elbeszélőnek tulajdoníthatunk, ki már megszólalása elején készségesen leleplezi a filmek mátrixát, a különböző szöveg- és világdarabok egyszerre, egy időben való érvényességét. Készséges, hiszen lábjegyzetekkel jelzi a belopakodó filmes jeleneteket - nehogy szétágazzon az a fránya jelentés, mi több, nehogy plagizálás, csalás vádja érje szerzőnket -, próbálkozása az egy-történetbe terelésre (amit még szelektálásával, rövidítéseivel is - „hogy megőrizzem a történet egységét” — megerősít): szatirikus. Az emlékezet szelektív volta, a tudás szubjektivitása, a valóság és megragadásának megkérdőjelezése olyannyira nem jelent problémát, hogy ebből fejlődik ki, ha nem is a történet - hiszen az egyetlen megmaradt naplólap olvashatatlan... —, de valami élvezhető „matéria”. Nem a szerző halála a téma, hanem a szerzők születése. Lényeges és lényegtelen, szükségtelen kategóriák - „fontos”, hogy a passadenai iskola felújításához „Az állványok igen jó minőségű fából készültek”, vagy hogy hogyan kell hányinger esetén a füzetet a gyomrunkhoz szorítani, gondos a filológia, bár máshol önkényesen szabdalja a szöveget... -, s érdektelen, hogy a beszédek azonosak-e önmagukkal vagy sem. A lényeg éppen az olvasó-szöveg-befogadó közötti szerződés felszámolódásának alternatívája, persze újra meg kell említeni, hogy a novellák a fikció működésének ironikus leképezésével, s a nézőpontok sokaságából adódó jelentésszóródással egyidejűleg, illetve ennek ellent nem mondva önmagukban is autonóm történetek, humoros és nagyszerű világfragmentumok. A befejező rész (Pesti Tanoda) az Elágazó szövegek kertje, titkos ösvényekkel alcímet kapta. Az állítás lehetetlenségének, minden nyelvi megnyilatkozás eleve fikció voltának fejtegetése a tésztafőzés útmutatójának problémájaként „bontakozik ki”: „Mindenki hazudik”. Miben bízhatunk? Egy beszélő (csak óvatosan!) arra int, vigyázva sétáljunk el a kilógó sztorik mellett, hiszen minden szó újabb veszélyt, fikciócsapdát jelent. A lapalji jegyzetek irányítanak: útjelzők a variabilitás dzsungelében, másfelől a számítógépes világ olvasás- és információszerzés-technikáját parodizálják (az olvasó csak klikkeden bátran), a látszólagos szabadság irányítottságba torkollik a nem-lineáris, hanem egymásra íródó, egyszerre létező szövegek egyetlen oldalán^ lapján, szövetén. A Pesti Tanoda magabiztosan beleíród(hat)ik akár Kafka Átváltozásába is, csak egy ugrás egerünk segítségével. S mielőtt ráébrednénk marionett-figuránkra, írjuk bátran, öntudattal bele magunkat mi is a történet terébe, hiszen a (valamelyik) figyelmes szerző - „ha egy kicsit is játékos kedvünkben vagyunk” - ránk is gondol. Persze azon se lepődjünk meg, ha megmérettetünk, és könnyűnek találtatunk... 733
