Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Kollár József: Digitális Nietzsche
akarása nem feltétlenül az életé is egyben. Vagyis többről van szó, mint a túlélésért folyó küzdelemről, azaz a természetes szelekcióról. Roger Ames (Gier, 2000, 225-228) szerint szoros összefüggés található a taoista te és a hatalom akarása között. A te és a tao közti viszony megfeleltethető' egy alkotó energiamezó' és annak a sok-sok íe-ben történő manifesztációja közötti relációnak. A hülozoisztikus taoista ontológia hasonlít ahhoz a nietzschei (és white- head-i) elképzeléshez, hogy az aktuális események pszichofizikai egységek. Viszont Nietzsche és a taoisták egyaránt visszautasítják azt a Whitehead által támogatott elépzelést, miszerint léteznek olyan univerzálék, amik a teremtő mezőt elrendezik. A taoistákat az különbözteti meg Nietzschétől, hogy ők bár elfogadják az ontológiai pluralizmust, megpróbálnak fólülemelkedni az összes perspektíván, hogy megragadhassák a tao-1 a maga teljességében. A te-ben és a hatalom akarásában jelen lévő alkotóerő lehetővé teszi mind a taoisták, mind pedig Nietzsche számára, hogy úgy tekintsenek a személyiség önformálására, mint alkotóművészetre. A mindkét gondolkodásmód számára fontos énteremtés csak azáltal valósulhat meg, hogy leszámolnak a szubsz- tanciális értelemben vett én ideájával. A naturalizált Nietzsche-kép digitalizálása Nietzsche szerint a művészek nihilizmusa abból ered, hogy elmerülnek a természet „kegyetlen ... vidámságában”, hogy ellenségei „a meghatottságnak, a megrendülésnek” (Nietzsche, 2002, 360). A hatalom akarása a vadász és az áldozat küzdelme, nem csupán az életben maradásért, hanem a hatalomért. Az eddig bemutatott naturalizált művészetfelfogásból kiindulva (Nietzsche szellemében) a következő módon képzelhető el a befogadók és a (vizuális) műalkotások interakciója. A lencse és pupilla miközben áteresztik a fényt, alakjukat és méretüket a látványhoz szabják. A szemgolyók lehetővé teszik a tárgyak (vagy a potenciális ellenségek és szövetségesek) nyomon követését. A nyak és a fej, sőt az egész test mozgása arra irányul, hogy a „vadász” a legjobb pozíciót foglalja el a látvány megragadása során. Eközben az agy és a test kölcsönösen jelzéseket küldenek egymásnak. Még egy festmény befogadása is ezt a vadászatra huzalozott rendszert használja. Bár elsődlegesen az agy dolgozza fel a képből származó információkat, a test többi része is szerepet játszik e folyamatban, hiszen előbb-utóbb például a zsigerek is reagálnak a külső, valamint a belső képekre. A képről alkotott emlék nem más, mint ennek a komplex szervezeti változásnak az idegrendszerben történő rögzítése. Egy festmény észlelése nem merül ki az adott inger közvetlen befogadásában, hiszen a képpel történő interakció során az organizmus folyamatosan módosítja állapotát. Az én, a tudat a természetes és kulturális evolúció által létrehozott illúzió, felhasználói interface, a szabad akarat pedig az a mód, ahogy az elménk elénk tárja a fent bemutatott rendszernek a látszólagos, de nem valódi, vagyis a felhasználó elől elzárt működését. Mi olyan eredendően vadászatra készült (barkácsolt) gépek vagyunk, akik szeretnek elmerülni ebben a kulturális evolúció által létrehozott illúzióban. Korunk művészete olyan önreflek- tív illúziógenerátor, amely az elmékhez hasonlóan szívesen leplezi le az általa 711
