Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Kollár József: Digitális Nietzsche
149) szerint az irodalmi művek értelmezése során célszerű posztulálnunk egy szerzőt vagy szerzőket. Mivel az irodalmi műveket ágensek hozzák létre, értelmezésűk során az azokat teremtő' alkotók intencióit is interpretálnunk kell. A művész, persze nem a húsvér, az implikált szerzővel azonos, a szöveg nem más, mint attitűdjeinek kifejeződése. Az alkotó személyes stílusát Goodman (1976, 171-172) nyomán tekinthetjük metaforikus példázásnak, vagyis szokatlan attitűdök rendszerének. Nietzsche szerint minden fogalmunk korábban metafora volt, vagyis a stílus nem más, mint még élő metaforák halmaza, melyek az idők során fogalmakká, vagyis halott metaforákká válnak. A metaforáknak tehát nem csupán a művészetben van fontos szerepük, hanem az emberi megismerés alapjai. Ez egybecseng Stephen Mithen (1996) elképzelésével, aki szerint akkor váltak elődeink valójában emberré, amikor az elméjük képes volt metaforikus kapcsolatok létrehozására. A tudat a korunk kognitivistái szerint „svájci bicska”, vagyis különálló modulokból, sok specialistából álló rendszer. Az elme/vagy egyik funkcionális egysége arra adaptálódott, hogy társadalmi problémákat oldjon meg, a másik rész nyelvi problémák megoldására szakosodott, egy harmadik a ragadozó szemmel tartására, vagy arra, hogy mit együnk stb. Mithen szerint a modern elme folyékony, vagyis kreatív, általános problémamegoldó, hiszen képes a dolgokat metaforikusán összekapcsolni, A nyelv, a megismerés Nietzsche szerint is a metaforák használatára épül: „Mi is tehát az igazság? Metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő serege, azaz röviden: emberi viszonylatok összessége, melyeket valaha poetikusan és retorikusán fölfokoztak...” (Nietzsche, 1992, 7). A vallás, a művészet, a tudomány mind metaforákra épül. Mithen szerint a metaforagyártásért nem egy specializált modul a felelős, hanem az elme arra való képessége, hogy több modult vegyen egyszerre igénybe. Hogyan képes erre? Válasz a következő lineáris történet révén adható. 1. Korai ősünk mindenekelőtt elme-elmével rendelkezett, mely olyan általános intelligencia eredménye, amely egy rakás interaktív modulból áll, és képessé teszi birtokosát a többi elméről való gondolkodásra (1,5 millió évvel ezelőtt). 2. Speciális intelligenciák: társadalmi intelligencia, technikai intelligencia, természettörténeti intelligencia (Neandervölgyi ember). 3. A specializált tartományok közötti gondolatáramoltatásra, vagyis metaforák gyártására 50 000 évvel ezelőtt lett képes az agyunk. Nagy változás következett be ekkor: komplexebb technológiák, nagyobb közösségek jöttek létre a vallások és a művészet megjelenésével párhuzamosan 4. 40 000 éve speciális vadászó-gyűjtögető technikák, új technológiák jelentek meg, a virágzó művészetekkel és a vallással együtt. A legnagyobb változás a szimbólumalkotó képességek kifejlődése: képek, festmények létrehozása, ékszerek viselése. Az állatok és növények csak a természeti világban élnek, az emberek ettől kezdve a szimbólumokéban is, mely tele van szellemi létezőkkel. Mithen szerint ennek közvetlen oka az, hogy a moduláris elme összeomlott. Nietzsche nem csupán a metaforák központi jelentőségét látta meg jóval a kognitív tudomány képviselői előtt, de azzal is tisztában volt, hogy a tudat esetleges történeti fejlődés eredményeként jött létre. A tudat és kommunikáció közötti szükségszerű összefüggés megragadása véleményem szerint Nietzsche egyik legnagyobb érdeme: „A tudat finomsága és ereje mindig függött egy ember (vagy állat) kommunikációs képességétől, ez utóbbi pedig a kommunikációs 707
