Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Kollár József: Digitális Nietzsche

telezése révén szintén vitalista húrokat pengetett, miközben elfogadta korának fiziologizáló törekvéseit. A korszak nagy élménye, hogy az érzőidegben különböző' okok azonos okozatot eredményeznek, az inger és érzet között esetleges a kapcsolat, testünk alaptulajdonsága a téves észlelés. Ruskin és Turner szerint szemünk, akár egy ártatlan gyermek, könnyedén becsapható. Az ember akár egy fénykép: érzékei és az általuk reprezentált tárgyak viszonya olyan, mint a „fizikai és kémiai hatóerők tevékenysége egy érzékeny felszínen” (Crary, 1999, 109). Az elmének mint camera obscurának a statikus nyugalmát felváltja a test a maga hektikus fiziológiai állapotváltozásaival és ideiglenességével. Nietzsche szerint a világ „sok erő és erőhullám játéka, emiatt felhalmozódik, amott kisimul, erők viharzó, örvénylő tengere, csillapul, majd megárad, mindörökre...” (2002, 439). A tudás reprezentációja mellett anatómiai-fizológiai alapjai lesznek izgalmas vizsgálati tereppé (Nietzsche, 2002, 222). A megfigyelő éppen úgy objektív megközelítés tárgyává válik, mint az általa megfigyelt világ. A lélek megtestesülésének következtében a pszichológia biológiai lehorgonyzása elkerülhetetlenné vált. A külső és a belső megkülönböztethetetlenségének élménye hatja át a korszak gondolkodóit. Schopenhauer szerint „a tér maga...agyunk függvénye”. A látásról szóló tudományos és az esztétikai problémákat összekapcsolja, tehát tagadja a 19. századi tudomány és a művészet primitív szembeállítását. Schopenhauer szerint az esztétikai dimenzióba emelkedő megfigyelő titokzatos módon képes megszabadulni önnön észlelésének fiziológiai alapjaitól. A normális reprezentációval szemben, mely nem más „mint egy nagyon bonyolult fiziológiai jelenség az állat agyában...”, a művészi reprezentáció „az akarat elhallgattatása” (Crary, 1999, 92). Ezzel szemben Nietzsche A hatalom akarásában úgy véli, hogy „a művészietlen állapotok: az objektivitás állapota, a tükrözés, a kikapcsolt akarat ...Schopenhauer botrányos félreértése, aki a művészetet az élet tagadása felé vezető hídként fogta föl...” (Nietzsche, 2002, 346). Nietzsche szerint a művész a hatalom akarásának megnyilvánulása, a dionüszoszi és apollói erők játékszere. A művészet az állati életerő állapotaira emlékeztet minket; először is „virágzó testiség többlete és kiáradása ez a képek és vágyak világába; másrészt pedig az állati funkciók ingerlése a felfokozott élet képeivel és vágyaival; - az életérzés fokozása, ennek stimulálása” (Nietzsche, 2002 340). Nietzsche tehát szembehelyezkedik azzal a kanti elképzeléssel, miszerint a szépség nem a vágyaink kielégítésének eszköze, hanem valamiféle autonóm esztétikai szféra központi kategóriája. Az a nietzsche-i idea, hogy a nemiség és a művészet szoros kapcsolatban állnak egymással, bizonyítottnak látszik korunk evolúciós pszichológusai által. Geoffrey Miller The Mating Mind (2000) című könyvében azt állítja, hogy a művészet egyik fő mozgatórugója a nemiség, vagyis a potenciális partnerek számának és minőségének növelésére irányuló vágy. A művészi virtuozitást nem lehet szabályokba foglalni, és tanítani, nehéz hamisítani, ezért nagy értékkel bír. A művészek tehát egyéni stílusuknak köszönhetően nagy szexuális vonzerővel rendelkeznek. „Egy művész nagyságát nem a »szép érzésekkel« mérjük, amelyeket másokban ébreszt: ezt csak a nőcskék hiszik. Hanem azzal, milyen mértékben közelíti meg a nagy stílust... E stílus annyiban közös a nagy szenvedélyekkel, hogy a tetszést megveti; hogy nem akar meggyőzni senkit; parancsol; hogy akar...” (Nietzsche, 2002, 357). Alexander Nehamas (1981, 133706