Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Vajda Károly: Reflexiók Nietzsche igazságkoncepcióira
egyik alapösztönének tekinti. Ezért éppen ebből némi fogyatékossággal kifejtett nyelvelméleti szkepszisből fakadhat az az időben egyre erőteljesebb meggyőződéssé váló fölismerése, hogy igazság és tévelygés (Wahrheit und Irr- thum) szervesen összetartozó jelenségek. A processzuális (folyamatos) igazság folyamatjellege Nietzsche már a bázeli évek során azzal a disztinkcióval igyekszik megragadni a művészetek és a tudományok közötti differenciát, hogy míg a művész az igazság leleplezése után tovább kutatja azt, ami az igazság leple alatt is lepel maradt, addig az elméleti ember az igazságról lerántott lepelben „leli élvezetét, s talál kielégülést is”, miközben vágyai netovábbja, hogy folytatja a megkezdett leleplezés boldogító (vagy talán szerencsés, esetleg sikeres, netalán- tán mindhárom?37) folyamatát.38 Nietzsche fölfogásában az igazság tehát nem egyszerűen nyugalmi állapot, hanem egy kiérlelődő folyamat betetőződése, mely a mindenkori diszciplináris sajátságoknak megfelelően mind a művészetek, mind pedig a tudományok esetében voltaképpen a célhoz éréskor perpetuálódik. Nem véletlen ugyanis, hogy többször is idézi Lessingnek, a „tisztességes teoretikusnak” azon nézetét, mely szerint az igazságnak nem a meglelése, hanem éppen a keresése, az igazsághoz vezető úton levés az igazsághoz való igazi, azaz az igazságnak lényegileg megfelelő viszonyulás.39 A művészet és a tudomány között tett iménti különbségtételt a görög antikvitásban is fölismerni véli. Az apollói-dionüszoszi ellentétpár kifejtésekor A tragédia születéséhen többször is szól az igazság elfátyolozásáról. E ponton talán némi nyomatékkai érdemes hangsúlyozni, hogy Nietzsche nem elleplezésről, elkendőzésről40 beszél (Verhüllung), hanem elfátyolozásról (Verschleierungj,41 ami fönntartja az erotikus csábítás művészetével való korábban bevezetett analógiát, ugyanakkor egy megkapó metaforikus kifejezés tömörségével jellemzi Nietzsche egyik nem adekvációs igazságfogalmát. Az elfátyolozott igazság ugyanis nem elkendőzött, nem valamiféle elhallgatása által meghamisított igazság, ami pl. erkölcsi alapon taszíthatna. Az igazságot a művészet elfátyolozza, azaz nem csak sejtelmességében teszi vonzóvá, de a kiismerhetetlenség és az ebből fakadó indiszponíbilitás tudatába is burkolja. E gondolat egyik meghatározó mozzanata, hogy folyamatjellegéből következőleg az igazság nem elsajátítható, nem birtokolható.42 Ugyanakkor az okcidentális hagyomány, az adekvációs igazságkoncepciót érő minden nietzschei aggály és cáfolat dacára, oly erősnek bizonyul, hogy Nietzsche írásaiban fól-fólsejlik a kollektív szinguláris igazság hiú igénye. Az igazság, írja az Emberi - túlontúl emberi kései második kötetében, olyan féltékeny isten, mely nem tűr meg maga mellett más isteneket. Az igazságba vetett hit ugyanis az összes eladdig hitt igazságban való kételkedéssel kezdődik.43 Talán az is a kollektív szinguláris igazság meghaladott képzetének terhére írható, amikor Nietzsche summásan és nem kevés iróniával megállapítja, hogy az igazság nem más, mint a tévelygés (Irrthum) egyik olyan formája, mely nélkül az élőlények egyik neme nem volna életképes.44 Az igazság ebben a gondolatmenetében olyan fogalom, mely „nem a tévelygés ellentétét nevezi 694
