Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Vajda Károly: Reflexiók Nietzsche igazságkoncepcióira
ként is szemlélhetnék, hanem alapvető', attól el nem vonatkoztatható sajátossága.27 A világ és az ember organikus és processzuális elkülöníthetetlenségének nietzschei gondolatából ugyanakkor megkerülhetetlenül következik, hogy az abszolút, azaz az intellektus egyedi adottságaitól eloldozható igazság képzete, tehát a kollektív szinguláris igazság, nem más, mint fikció. Mivel Nietzsche a fikciót itt Platón és Aristotelés nyomdokain haladva költött, azaz nem valós, vagyis hazug tényállításként érti, ezért a tamási képletre visszavonatkoztatva kénytelen levonni a végkövetkeztetést, hogy ami igaz, az hamis.28 Ezen a ponton vonatkoztassunk el attól az irodalomelméleti szempontból korántsem irreleváns körülménytől, hogy Nietzsche a fikcionális igazsággal szemben érvényre juttatja az igaztalanság ősi, Platóntól eredeztethető vádját. Összpontosítsunk most csak a történelmileg meghatározott intellektusnak az igazsághoz fűződő viszonyára! Mivel az ember „esszenciálisán értelmező lény”, ugyanakkor viszont a szemléletmódja perspektivikus, azaz látókörének egyedi behatároltságának mértékében és irányultságában értelmező lény,29 ezért perspektivikus realitásértelmezései kétszeresen is végtelen feladat elé állítják.30 A megismerendő a megismerő saját értelmezési horizontján túlnyúlónak bizonyul, másrészt megismerőinek sokféleségéből fakadó sokrétűséggel is bír: „[...] nem tagadható annak eshetősége, hogy [a világ] végtelen számú értelmezést rejt magában.”31 Ebben az értelemben tehát mindenképpen igazat kell adnunk Günther Figalnak, amikor úgy gondolja, hogy Nietzsche „perspektivizmusa” filozófiai igazságigényének kulcsa.32 3. Nyelvi kétségek Az értelmező intellektus előbbiekben vizsgált történelmi meghatározottságának explikációja során már láttuk, hogy Nietzsche történelmen korántsem a históriát érti. Szemlélete bizonyos aspektusaiban már-már földtörténetinek mutatkozik. Nem meglepő tehát, ha az igazság kérdésének vizsgálatakor e legtágasabb értelemben vett történelmi szemléletmód horizontjába vonja a nyelv történelmi kérdéskörét is. Mivel az igazság keresése ösztönös, tehát az emberi létezés egyik alapvető és történelemelőtti mozzanata, mely átjárja és minden vonatkozásában meghatározza az intellektust, ezért a skolasztikus igazságkoncepciónak, ha igaz volna, tükröződnie kellene a nyelvben.33 Az emberi szó ugyanis eo ipso az emberi intellektussal kooriginális, azzal összefonódó jel (a fólvilágosodás „karakterisztikájának” terminusával élve: signum arbitrarium34). Ezért, ha valóban léteznék, létezhetnék az emberi intellektus és egy adott dolog közötti adekváció értelmében vett kollektív szinguláris igazság, akkor ennek tükröződnie kellene a nyelvben, s ezen a ponton a nyelvnek magának is kollektív szingulárisnak kellene lennie. Ennek viszont megcáfolhatatlanul ellentmond az emberiség nem csak a szintaxist és a morfológiát, de a lexikát és szemantikát is érintő multilingualitása.35 Nietzsche mindvégig ragaszkodik a nyelvekre vonatkozó másik alaptételéhez, s úgy tartja, hogy „a különböző nyelvek az emberek ugyanazon tartós szükségleteinek (denselben typisch festen Bedürfnissen) felelnek meg”.36 Az igazság iránti vágyat ugyanakkor az ember 693
