Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Vajda Károly: Reflexiók Nietzsche igazságkoncepcióira
kérdéseit, melyekre vonatkoztatva az adott fölismerés helyes válaszként, azaz igazságként értelmeződik. Az igazságot föltáró intellektusnak tehát elsó'dleges feladata, hogy tudatára ébredjen történelmi meghatározottságának, annak a komplex szituált- ságnak, melynek indiszponíbilis érintettje. Az igazságként a kinyilvánított igazság nyilvánosságához (Offenbarkeit) történő transszubjektív igazodása ugyanakkor immár nem csak episztemoló- giailag feszíti szét az igazság tamási, adaequatio intellectus et rei-ként történő értelmezését. Ha ugyanis az igazságot az adaequatio rei et intellectus képlete felől tekintjük, viszont - s ez a fölvilágosodás Nietzsche számára igazán nagy tanulsága - az intellektus az egyéni történelmi, kulturális hovatartozás és életút következménye, akkor a fóllelt igazság interszubjektív megragadha- tósága dacára nem transszubjektív, s legkevésbé sem abszolutizálható, egyénről egyénre azonos, konstans. Hogyan is lehetne az, ha. az adekvációs képlet másik oldala a realitás sem az, hanem az adottságában, adottságaiban konkrét intellektus produktuma. Nem csak abban az értelemben azonban, hogy a dolgok teljessége, a realitás, a világ, az intellektus interpretációjának eredménye, hanem azért is, mert az emberi intellektus az igazságkeresés során korántsem tárgyilagos szemlélődő. A grammatikától megörökölt objek- tum-szubjektum-viszony tehát nem applikálható az igazságot kereső emberre. Az intellektus nem objektív szubjektum, mely mintegy véletlenszerűen szembe kerül a dologgal, a résszel, vagy a dolgok egyetemlegességével, a rea- litas-szál, s steril körülmények között tudósi műszereit vagy bölcseleti sémáit reá helyezve szenvtelen szemlélőként egzakt módon vizsgálódik. Valójában a világát szemlélő ember és e világ maga nem választhatók külön, egységet képeznek, állandó kölcsönhatásban vannak egymással. Ez - a XX. század tudománytörténetéből kölcsönzött hasonlattal élve - nem csak azt jelenti, hogy bizony más történik a részecskék világában, ha a természettudós rájuk irányítja elektronmikroszkópját, s megint csak más, ha nem, lévén, hogy a szemlélődés kvantummechanikailag már eleve beleavatkozás a dolgok menetébe, kölcsönhatás. Nietzsche ebben az összefüggésben ennél részint radikálisabb, részint kevésbé közelít a tudományelméleti ihletettségű episztemológia felől.25 Radikális evolucionalizmusa sokkal elszántabb lépésre sarkallja. Számára a valóságosan létező világ, legalábbis az univerzum bennünket érintő része, nem végződik a természettudományok vizsgálódási határainál. Az ő gondolkodásában a természeti és a szellemi lét nem választhatóak külön. A világ így viszont saját produktumunk, mi, azaz az összes organikus lény teremtettük annak az univerzális organikus folyamatnak a során, amely egyedül valóban kollektív szinguláris,26 s amely még a jelenben is zajlik, nem ért még végére, s ilyen értelemben vég nélküli. A világ tehát nem „létezett” az ember előtt, hiszen az ember létezése is szükséges a kialakulásához. Nietzsche tehát nem elégszik meg az igazság kérdéskörének körüljárásakor az intellektus történeti léptékű vizsgálatával, nagyobbra tör: az igazság kérdését mondhatni földtörténeti perspektívába helyezi. Nietzsche e gondolatmenete ugyanakkor súlyos ontológiai implikációval terhes. Megelőlegzi Heidegger Lét és iűő-jének világban-való-lét elnevezésű egzisztenciális struktúráját, melynek egyik mozzanata, a benne-lét, nem valamifajta járulékos momentuma az emberként való létezésnek, melynek során a világot akár objektum692
