Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Vajda Károly: Reflexiók Nietzsche igazságkoncepcióira
Ez utóbbiból viszont az következik, hogy az adekvációs igazsággal kapcsolatban az egyetlen időről időre és intellektusról-intellektusra azonos, azaz változatlan, vagyis az adott megértési folyamattól általánosan elvonatkoztatható, tehát abszolút tapasztalatunk nem lehet más, mint a tamási igazságkoncepció falzifikálódása. Ezért azután, ha az igazság kérdésére a skolasztikus igazságkoncepció felől ugyan, de a felvilágosodás élesítette szemmel tekintünk, akkor egyetlen kollektív szinguláris hamissággal van dolgunk, ahol a hamisságon nem az igazság logikai ellentéte, hanem a kollektív szinguláris igazság lehetőségének tagadása értendő. Nietzsche saját szavaival: „A minket érintő világ hamis, vagyis nem tényállás, hanem megfigyelések sovány morzsáinak költői kikerekítése. Mozgásban van, valamivé válóként, valamely újból és újból eltolódó hamisságként, mely sohasem közelít az igazsághoz, mert - nincs is igazság.”19 A kollektív szinguláris igazság elvetése tehát annak a fölismerésnek az episztemológiai következménye, hogy a világ, lévén kialakulófélben, folytonos változásban van (werdende Welt), s ezért nem ragadható meg valamely adekvációs, azaz statikus reláció képleteként (unformulierbar), azaz - idézőjelbe téve „hamis”, „önellentmondásos”. Ennek okát Nietzsche abban látja, hogy a megismerés és a kialakulás kölcsönösen kizárják egymást,20 megismerni csak befejeződött, teljességükbe elért jelenségeket lehet,21 vagyis az adaequatio in- tellectus et rei értelmében vett igazság episztemológiai értelmetlensége magából az aristotelési lételméletból fakad. Nietzschét a tamási igazság-adekváció során megfigyelt dolog dinamizmusa, valamivé váló jellege tehát arra indítja, hogy szembenézzen az igazság temporalitásával, azzal a kérdéssel, mely az Organon tanúsága szerint Aristotelést is jócskán nyugtalanította.22 Az adekvációs igazság ugyanis képtelen a változásban lévő létezők igazságösszefüggéseinek megragadására. Példának okáért egy fára adott időben vonatkozó adekvációs igazság-kijelentés egy későbbi, vagy korábbi időpontban könnyen hamisnak bizonyulhat a fa növekedése magával hozta változások miatt.23 Azaz Nietzsche, ha nem is explikálja, implicit az adekvációs igazságkoncepció gyengeségeként fedi föl annak temporális korlátozottságát. Ezzel egyszersmind érzékeli a létezés temporalitásának megfelelő igazságkoncepció a XX. század során egyre erősebben megfogalmazódó igényét.24 Érdekes ugyanakkor megfigyelni, hogy Nietzsche nem csak a mindenség mozgásban-lévőségével magyarázza a kollektív szinguláris igazság lehetetlenségét, azaz nem csak a dolgok felől támadja a tamási adekvációs tételt, hanem az igazságkereső intellektus oldaláról is. 2. Antropológiai kételyek Az értékelvű igazság kollektív jellegéből, tehát abból a körülményből, hogy a föllelt igazsággal kapcsolatban a meggyőzendő másik számára mindig föltárandó az a szükség, melyre vonatkozólag az igazság akként igazolható, megkerülhetetlenül következik, hogy az igazság értékének fokmérője csak annyiban az igazságot kereső, amennyiben hiteles képviselője annak a közösségnek, amelynek körében az igazság igazolandó. Az igazságkereső hitelessége tehát azon múlik, hogy kellőképpen ismeri-e saját közösségének azon égető 691
