Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Vajda Károly: Reflexiók Nietzsche igazságkoncepcióira
az ahhoz való nyelvi és gondolkozásbeli közeledést (németül Begegnung-ot) föltételez. Vagyis az igazságkeresés során megítélendő' hagyományegész még radikális kritika, azaz fundamentális elhatárolódási kísérlet esetén is a latin kifejezés teljes ambiguitásával bizonyul inaestimabilisnak. A kollektív-szinguláris igazság vonzáskörébe taszítva Az igazságnak a Nietzsche korában szilárd konvencióként ápolt koncepciója részint logikai, részint pedig episztemológiai eredetű, s egészen a skolasztika koráig nyúlik vissza. Aquinói Szent Tamás közismert tétele szerint az igazság nem más, mint az észlelt dolog és az azt észlelő' szellem teljes megfelelése, veritas est adaequatio rei et intellectus.13 Az emberi szellem és az általa intellektuálisan bejárt világ dolgai közötti korrespondencia e gondolata ugyanakkor régebbi a skolasztikánál: kezdettől fogva kísérője a metafizikai gondolkodásnak, s bizonyos értelemben - mint ahogy erre Heidegger rámutat14 — már Aristotelés eló'vételezi.16 A XIX. század második felét meghatározó bölcseleti hagyomány ugyanakkor szinte kizárólag e Szent Tamás-i ösvényen közelíti meg az igazság kérdéskörét.16 Nietzsche igazságról folytatott gondolkodásának talán legdrámaibb mozzanata éppen ezért az, hogy arra kényszerül, hogy letéijen a tradíció e kitaposott ösvényéről, s szakítson az adekvációs igazságkoncepció e hosszú hagyományával. Már korán fölmerül benne a kínzó kétely, hogy a dolgok és a gondolkodás nem az adekváció viszonyában állnak egymással.17 E kétség több megfigyelésből is táplálkozik. 1. Episztemológiai kételyek Mivel Nietzsche számára a hagyomány értelmében vett igazság a külső realitásnak és annak belső tükröződésének kölcsönös és teljes egymáshoz rendel- hetó'sége, az igazság fogalmának ki kell üresednie abban a pillanatban, ha a külső realitás csak a belső percepció véges és egyedi mértékében bizonyul megragadhatónak. Ebben az esetben ugyanis a realitás és az értelem közötti adekvációként értett igazság megközelítésének két útja marad: a) Vagy belátjuk, hogy a világ, a realitás nem más, mint a létező általunk beláthatatlan egészére vonatkozó korlátozott észleléseink intellektuális általánosítása, ekkor viszont nyilvánvaló, hogy e realitás meg fog egyezni az intellektus e realitásokra vonatkozó észleléseivel,18 hiszen ebben az esetben az adekvációs igazságfogalom nem más, mint egy nagy ívű tautológia, b) Vagy nem tartjuk többé a minket körülvevő világot tényállásszerűén megragadhatónak, hanem azt a korlátozott emberi intellektus függvényében konstituálódó interpretá- tumként értjük, mely ráadásul még mozgásban is van, azaz nem létező (Seiendes), hanem valamivé váló, változó (etwas Werdendes).Ekkor viszont lehetetlen többé igazságról, legalábbis konstans-kollektív igazságról beszélnünk, hiszen könnyen belátható, hogy akárcsak egyazon változásában adott létező- vel szemben akár még ugyanaz az - adott esetben szintén változásában létező — intellektus is különböző időben különböző tartalmú és mértékű adekvációs megállapításra jut. 690
