Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Vajda Károly: Reflexiók Nietzsche igazságkoncepcióira
Ugyanakkor paradox módon a régi értékek eltörlésének és újrafogalmazásának, azaz a hagyományként megértett, vagyis a jelenre teleológiailag vonatkoztatott múlt akként való interpretációjának szükségéből fakad az a belső kényszer, hogy a zsidó-keresztény hagyományfolyamat konvencionálissá vált értékrendjével szemben a megsemmisítés vágyáig elmenően radikálisan kritikus filozófus-költő fiktív, neoantik perzsa prófétája a zsidó-keresztény hagyomány felől tekintve originális Mózes és Jézus hasonlatosságára öltsön alakot: Mózesként perlekedjék a néppel magányának szent hegyéről levonulván, s alkosson neki új törvénytáblákat, ill. a Hegyi Beszédet az ironikus imitáció mértékéig - azaz radikálisan - komolyan és alapul vevő, Jézust idéző tanítóként hirdesse a maga parabolikus igazságait; vagy hogy az I-ten meggyilkoltságára rádöbbenő Megveszekedett Ember (der tolle Mensch) a zsidó-keresztény ünnepi liturgia egyik kedvelt hasonlatsorát idézve nyilvánítsa lehetetlenséggé a paradox módon mégis valósággá vált istengyilkosságot: „De hogy voltunk képesek erre? Hogy tudtuk a tengert kiinni? Ki nyomta a kezünkbe a roppant szivacsot, hogy letöröljük vele az egész látóhatárt?”11 Ez utóbbi mozzanatnak, tehát az istengyilkosság kinyilvánításának a monoteis- ta liturgiára történő rájátszásában mimetikussá váló nyelvi megnyilatkozásnak kiemelkedő jelentősége van. A sábbáti liturgia legismertebb dicsőítő költeménye (\|/^A,Kxp>u) I-ten dicsőítésére vonatkoztatva pontról pontra a Megveszekedett Ember hiperbolájával él: „Ha szánk tengernyi dallal telne is, s nyelvünk oly (hangos) énekszóval, mint amilyen a hullámnak zúgása, ajkunk (annyi) dicsérettel, mint az égboltnak minden terei [...]”. Az istengyilkosságot - a sancta ignorantiájába belemerevedett tömeggel szemben - gyászként megélő Megveszekedett Ember gazságként föltörő, az istengyilkosság kollektív botrányát hirdető szavai a dicsőítő himnusz inverziójaként hangzanak föl, ám ugyanakkor furcsamód vissza is hullnak az igazság szituatív meghatározottságára és a hiperbolikus kérdés megfellebbezhetetlen modalitásában át is dimenzionálják azt. A tisztázó szó nem egyértelműsít, hanem éppen ellenkezőleg: az igazságot egyfajta eksztatikus nyelvi gesztussal annak teljességgel komplex folyamattörténésbe engedi szabadon. Amikor tehát a historikus szemléletmód a kultúrák diakron és szinkron pluralitásában ráébreszti a napnyugati gondolkodást önnönmaga esetiségére, azaz esetlegességére, akkor ezzel nem csak az igazságok elfogadásában oly kulcsszerepet játszó értékek eddigi imaginárius, mert hogy mondvacsinált konszenzusának széteséséhez vezet el,12 hanem az alternatív ismétlés, ismé- telhetőség mimetikus színrevitelének kényszeréhez is. E kényszer pedig nem fakad másból, mint az értékelvű igazság koncepciójából. A qua aestimatio értett igazsághozatal során ugyanis a múlt mint értékelendő, értelmezendő és az értelmezővel megtörtént, attól el nem szakítható történés tárgy és tárgyalási alap is egyben. A zsidó-keresztény hagyomány igazságai, ezt példázza Nietzsche allúziókkal terhes nyelvi viszonyulása, nem haladhatok meg e hagyomány kiiktatásával. Nietzsche Zarathustrája, a platóni dialógusok Szók- ratészéhez hasonlatosan, nem lehet a hagyomány egy az ismeretlen jövő felőli megújítója. A mítosz nem futurizálható. A jövő, kiváltképp az optatív jövendő, csak a múltból eredhet, csak a múltra vonatkozóan lehet az, ami. Az igazság társadalmasításának igényéből ugyanis megkerülhetetlenül fakad az igaztalanként megértette! való nyilvános szembenézés, ami paradox módon 689
