Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Vajda Károly: Reflexiók Nietzsche igazságkoncepcióira
ség mértéke határoz meg. Az igazság érvénye tehát egyenes arányban áll az őt kiváltó szükség szűkösségének tágasságával: átfogó jellegével, egyénen túli, vagy akár össztársadalmi relevanciájával. Az igazság fokmérője tehát maga az igazság társadalmasíthatósága. Nietzsche szavaival: „A fóllelt igazsággal szemben megnyilvánuló bizalom abban mutatkozik meg, hogy abban az ember másokat is részeltetni (mittheilen) kíván. Az igazságban való részeltetésnek ugyanakkor két módja is van: megragadhatjuk hatásainál, azaz oly módon, hogy másokat azok alapján meggyőzünk a fundamentum értékéről, vagy pedig csupa biztos és már fölismert igazság létrejöttének és logikus összefonódásának bizonyga- tása révén. Az összefonódások pedig egyedi esetek általános tételek alá történő helyes rendezésében áll - tiszta rubrikázás.”5 Az idézetből világosan kitűnik, hogy Nietzsche az igazság érvényesítésénél a tudományos igényű és egyszersmind külső fogalmi érvelésnél jóval eredetibbnek tartja az igazság enyhítette vagy megszüntette szükség mértékében fölismert értékből fakadó belső önmeggyőzést, vagyis a meggyőződést mint folyamatot. Mivel az igazság általános érvényesítéséhez mind az igazságot hirdető, mind pedig az általa megszólított részéről értékviszonylatok helyes értelmezése szükséges, ezért az igazság a társadalomkohézió egyik alapvető előmozdítója. Ugyanakkor az értékelvszerű gondolkodás az igazság képzésének alapfeltételeként az ember embervoltának antropológiai kritériuma, vagyis - a XIX. század historikus létheroizmusa felől tekintve - fönnmaradásának záloga is egyben: „Csak az ember ruházta föl értékkel a dolgokat, hogy életben tartsa magamagát - a dolgok értelmét is csak ő alkotta meg, így hát ember-értelem az! Ezért mondja „ember”-nek magát, ami annyit tesz: az értékelő.”6 Az életet élni érdemessé, németül elgondolva „élni értékessé” (lebenswerth-té7) csakis az értékalapú igazságfölismerés és -elismertetés egymásból következő folyamatai teszik, ezért teheti meg Nietzsche az emberi létezés egyik alapvonásává. Ugyanakkor Nietzsche, amikor az igazság genealógiájának problémájához egyfajta társadalomfilozófiával terhes értéktan fölvázolásával nyit utat, kénytelen föladni az abszolút, vagyis az igazságot fölismerő és másokkal megismertetni vágyó embertől eloldozható, attól független tényezőként tételezhető igazság képzetét. Az igazság aestimativ, azaz értékelésen, tehát becslésen és megbecsülésen alapuló fölfogása ezért Nietzsche egyik fő törekvésébe is ütközik, nevezetesen alapjában rendít meg minden a hagyományos igazságokat kritikai alapon megkérdőjelezni, s a társadalmi élet egészére érvényesülni vágyó kritikai szisztematizációt, hiszen bármilyen ilyen neoortodoxoló- giai kísérlet az értékérzetek relativitásának mértékében tud, ill. nem tud érvényre jutni. Nem az evangéliumokat parodizáló ironikus intertextuális párhuzam tehát, hogy Zarathustra belátja, a nép közvetlen megszólítása, azaz az igazság népszerűsítése8 helyett a teremtésben (istenanalógia), az aratásban (jézusanalógia9) és az ünneplésben (dionysosanalógia) vele tartó társakra10 kell lelnie. Amikor igazsághirdetésének megszólítottjait a konvencionális igazságokkal elégedetlenkedők, azokat megbecsülni már nem tudó, azaz új értékek iránt fogékony elkülönülök (disszidensek, különcök, héberül: ,\|/>C5pTi, görögül: (papioocloi) közül választja, valójában az új igazságok, tehát az aesti- matión alapuló igazságok társadalmasításának egyetlen útjára lép, vagyis az értékek átértékelésének tövises bozótján keresztül törtet az új igazságok kétséges, mert értelemszerűen partikuláris társadalmi elfogadtatása felé. 688
