Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Gál Ferenc: Nietzsche kontra Danto, avagy kalapácsok a vidám művészettudományban

játssza, hogy a Mi az? platóni kérdésére ad kimerítő és pontos válaszokat, valójában a Ki beszél? nietzschei kérdésével jellemezhető diskurzust műveli — reflektálatlanul.

Megkerülve mintegy a vizsgált fenomén nyelvi uralhatatlanságát. Max Kommerell nyomán Bacsó Béla emeli ki a „pillanat nyelvínségét”, amikor „a nyelvileg megfogalmazódó gondolat és az eredendően elgondolt között egy hi- átus képződik”.45 Ami, mondhatni az elmélet nyelvínségében folytatódik. A fogalmak alkalmatlanságában. Aminek oka, hogy „bármelyik szöveg igazi ereje - még a leplezetlenül mimetikus szövegé is - azon mozzanatokban rejlik, amelyek meghaladják osztályozási képességünket, összeütközésbe kerülnek értelmezési kódjainkkal, és mégis, ennek ellenére is értelmesnek látszanak.”46

Ember és a nyelv egymásnak feszülő viszonyához jutottunk ismét, amelyben egyik fél sem rendelkezik kizárólagos hatalommal a másik felett. Amit így aligha intézhetünk el a nyelv beszéli az embert frappáns formulájával. Ahogy a filozófia álmát sem látjuk felőle beteljesíthetőnek, hogy valamely végleges metaforával, nyelvvel világát megragadja, s így viszonya a valósággal egyszer és mindenkorra nyugvópontra jut majd. Ehelyett egy olyan képlet mellett adatik meg kitartanunk, melynek jó példája maga a filozófia története. Szakadatlan birkózás a nyelvvel, mely küzdelem lényege, hogy olyan közegnek próbál fölébe kerekedni, amiből kilépnie nem adatik meg.

Meglehet, éppen az efféle helyzetekben jut eszünkbe, hogy elővegyük a címben letétbe helyezett kalapácsot. Nem feledve, hogy eszközünk elméleti, és tudományunk vidámsága nem kis részben abból adódik, hogy tetszés szerint, különösebb következmények nélkül dönthetünk róla, hová és milyen erővel sújtunk. Ha kedvünk tartja, eltüntethetjük az elméletalkotás htjából a műalkotások érzéki oldalát. Teoretikus eszközeinkkel is erősíthetjük a szemléletet, amelyben „az esztétikus alapvető feltétele — nevezetesen az érzékelő képesség - fel van függesztve”. Ez az állapot gátat emel a valós tapasztalat elé, pszichikai és fizikai szinten egyaránt. „Az emberek mindinkább kontaktus- és érzésmentesek lesznek a tulajdonképpeni konkréttal szemben. A valóság ezen közben nem-tulajdonképpenivé, másodlagossá, látszólag színtelen realitássá alacsonyodik. Ez a realitással szembeni anesztetizálás.”47

Na ne, mondhatjuk erre az „intelligens érzékiség” nevében, és érezhetően súlyosabbá vált kalapácsunkkal lesújthatunk az elméleti konstrukciókra, a művek kimerevített tárgyiasságára. Vérmérsékletünknek, illetve kötődéseinknek, netán érdekeinknek megfelelően. De megengedhetjük magunknak azt is, hogy vagdalkozás helyett gyufazsebünkbe rejthető, egészen aprócska kalapáccsal kocogtassuk meg az éppen elénk kerülő - valamit. Kíváncsian az anyag minőségére, esetleg arra, hogy az a valami egyáltalán tárgy-e. Nem feledve, hogy bármilyen bonyolult legyen is a felszín alatti világ, érintésünkre egyetlen és meglehet szerfölött gyönge hangon fog megszólalni, ami vagy megindít bennünk valamit, vagy nem. A tapasztalat mindenesetre azzal bátorít, hogy a vidámság egyik esetben sem vész el.

684