Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Bálint Péter: Márai idegenség-tudata
varoghatunk, aztán újra arra kényszerülünk, hogy egy pillanat alatt összeszedjük magunkat. Az olyan egyéniségek számára, mint én is, akik szívesen telepszenek meg egy helyen és szilárdan markolják meg a dolgokat, az utazás felbecsülhetetlen: felélénkít, rendbe hoz, oktat és művel”.2 Próbatétel, ugyanis új környezetemben valamiképpen be kell rendezkednem, kísérletet kell tennem a kapcsolatfelvételre, a kommunikációs nehézségek elhárítására, a megértés és önmegértetés cseppet sem zavartalan helyzetének áthidalására, a lehangoló elutasítás vagy sanda méricskélés számomra kedvező irányú megváltoztatására. Az a benyomásom ugyanis, hogy „az idegen, akinek mi nem értjük a különbözőségét, állítólag szintén nem ért minket, mert a különbözőséget érzékeli bennünk. Az idegen a kivétel, mi pedig a szabály.”3 Az utazás persze kacérkodás azzal a gondolattal is, hogy képes lennék-e huzamosabb ideig (végszükség esetén mindhalálig) élni távol a „szellemi tájhazától”, s vajon a nyelvváltoztatás, és a vele együtt járó kiigazítások: az öröklött kultúrában és szokásokban (kiváltképpen is, ha íróemberről van szó), szükséges feltételei-e megmaradásomnak, avagy megőrizhetem nyelvembe zártságomat. Próbatétel, mert nyelvi öntudatomat és kifejező képességemet kellene egy idegen nyelven olyan szintre hozni, már ha egyáltalán lehetséges, hogy mindazt, amit anyanyelvemen több-kevesebb biztonsággal képes vagyok elmondani, az önként választottal is kifejezésre juttathassam. Csak keveseknek sikeredett ez utóbbi próbatételt kiállni, s a második nyelven is oly művészi igényességgel megnyilatkozni, mint anyanyelvén: egy Green, Beckett ezen ritka szerencsések közé tartozik. Ámde az utazás (melynek egy bizonyos idő elteltével vége szakad, s ennek tudatában valamennyi kacérkodás és próbatétel csak mint lehetőség és ígéret kísérti meg gondolkodásomat) semmi végleges döntésre, végső szó kimondására nem kötelez. Ha tetszik, lelkendezhetem az idegen világ nagyszerűségétől, saját világomnál gazdaságilag fejlettebb, szellemileg pallérozottabb, szociálisan szervezettebb állapotától elbűvölten4; de fanyaloghatok, panaszkodhatok is amiatt, hogy nem sikerült áttörnöm az idegenség falait, s valójában csak turista maradtam: a csalóka látszat foglya. Ha tetszik, eljátszhatom a gondolattal, hogy mit is építek be a tapasztaltakból saját műveltségembe és viselkedésembe, hogy idegenségemet oldjam, és azonosságtudatomat átformáljam; ellenkező esetben elszigetelni igyekszem magam mindenfajta hatástól, nehogy módosítanom kelljen ítéleteimet akár az idegen kultúrával, akár a sajátoméval szemben. Mert ez megrázkódtatással járna: ugyanis az előítéletek kényelmes (vagyis megfontolatlan, gond nélküli, töprengést mellőző) szajkózása egyszeriben tarthatatlanná válik, s el kell gondolkoznom azon, ami eleddig nem volt magától értetődő, csak nem akartam tudomást venni a bennem kavargó érzelmek zavarosságáról. Mindent összegezve, megannyi élménnyel, idegenben szerzett tapasztalattal a tarsolyomban szállók vonatra, és sietek az otthon felé. Az persze egyáltalán nem biztos, hogy repes a szívem a hazatérés gondolatára („Sírtam, zokogtam, mikor vonatra ültem, undor, düh és keserűség lepett el, mikor megérkeztem ebbe a pocsék, lehetetlen városba”, írja Ady Endre 1905-ben, amikor Párizsból megérkezett Budapestre). Igaz, az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy saját hazámban is idegennek érzem magam valamilyen oknál fogva, s ez az érzés éppen utazásomból megtérésem után erősödik föl újra bennem.5 72
