Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Bálint Péter: Márai idegenség-tudata
Ellenben az önként vállalt száműzetés, melynek időtartama kiszámíthatatlan, ezért megannyi kételyt és bizonytalanságot ébreszt: miként is viszonyuljak az átmeneti menedéket nyújtó közösséghez, és az engem kitaszító, vagy félelemkeltésével menekülésre késztető saját közösségemhez; miként szabályozzam jövőbeli életmenetemet, és folytathatom-e eddig űzött mesterségemet, vagy valami újba kell beletanulnom. Szembesülhetek azzal, hogy az „ideiglenes menedéket” nyújtók egyáltalán nem óhajtanak befogadni, magukkal egyenértékűnek tekinteni, s megértőén közeledni egzisztenciális bizonytalanságomhoz, vagy mert a közösségemmel nem rokonszenveznek, vagy személyem kelt visszatetszést bennük. Esetleg épp fordítva: szembesülhetek azzal a ténnyel, hogy a legkevésbé sem zavarja „befogadóimat” múltam és örökségem, ha és amennyiben képes vagyok alkalmazkodni a társadalmi törvényeikhez, erkölcsi elvárásaikhoz. Befogadóim, akik sem megszüntetni, sem táplálni nem óhajtják „idegenségemet”, mert munkám hasznossága, tehetségem és teljesítményem produktivitása érdekli őket, ám azt, hogy mi módon őrzöm meg, ha akarom, saját idegenségemet, vagy asszimilálódom az új közösségben, rám bízzák. A száműzetés arra ösztönöz, ha időlegesen is, de otthonossá tegyem szálláshelyemet, állandósítsam kapcsolataimat az idegenekkel, hozzászoktassam magam kultúrájukhoz és szokásaikhoz, oszlassam velem szemben érzett félelmüket és idegenkedésüket, s tökéletesítsem a nyelvet, melyen környezetemben szólhatok. Végül fölfoghatom úgyis száműzetésemet, mint az Amsterdamba menekülő Descartes, hogy az alkotáshoz éppen tökéletes magány állapota, melyet nem háborgat senki, mivel föl sem tűnök a bennszülötteknek; nem szorulok a támogatásukra és elismerésükre, aminek viszont van egy nagy előnye, nem is tartozom nekik semmivel. Igaz a száműzetésnek ily módon történő megéléséhez jótékony pártfogó szükségeltetik, vagy legalább megélhetést biztosító kenyérkereset, melyet előteremthetek mesterségem gyakorlása révén, vagy a hivatásomtól független munkával. 2. Márai önkéntes száműzetésének korai szakaszát, az 1949-51 közötti dél-itáliai tartózkodását is egyfajta „utazásként” fogta föl. Szegedy-Maszák íxja egy helyütt: „a második száműzetésben írott Napló (...) olyan utazó szemszögéből láttatja a világot, aki meg van győződve arról, hogy az idegen számára minden ország titokzatosnak tetszik. (...) Utazásra éppen azért van szükség, hogy meggyőződhessünk életmódok és magatartások sokféleségéről, vagyis kénytelenek legyünk elismerni, hogy saját beidegződésünk korántsem kétségbevonhatat- lanul egyetemes érvényűek, s egyúttal azt is megértsük, hogy csakis egy helyen lehetünk otthon. A helyváltoztatás végül is ábránd, hiszen ’a szabadság belső feltétel, a lélek képessége’, lélekben pedig nem lehet eltávozni, különösen írónak nem, hiszen neki befelé kell tekintenie”.6 Márai, hogy az utazó ideiglenes státusát, és a végleges megtelepedést, soha nem ismerő életformáját önmaga számára értelmezze, egyben elviselhetővé tegye, másik két nagy itáliai utazó: Goethe és Stendhal útinaplóját olvassa rendszeresen, és időről időre az egyes bejegyzésekkel veti össze saját állandóan változó, módosuló benyomásait. „Goethe aggályosán utazott, köveket bámult és képeket, áhítatos volt és zsörtölődő, kicsinyes és alapos. Stendhal végigcsevegi magát Itálián. De nem igaz, hogy ezen a csevegő és lorgnonozó módon kevesebbet lát és tapasztal, 73
