Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Bálint Péter: Márai idegenség-tudata

Ellenben az önként vállalt száműzetés, melynek időtartama kiszámítha­tatlan, ezért megannyi kételyt és bizonytalanságot ébreszt: miként is viszo­nyuljak az átmeneti menedéket nyújtó közösséghez, és az engem kitaszító, vagy félelemkeltésével menekülésre késztető saját közösségemhez; miként szabályozzam jövőbeli életmenetemet, és folytathatom-e eddig űzött mester­ségemet, vagy valami újba kell beletanulnom. Szembesülhetek azzal, hogy az „ideiglenes menedéket” nyújtók egyáltalán nem óhajtanak befogadni, maguk­kal egyenértékűnek tekinteni, s megértőén közeledni egzisztenciális bizony­talanságomhoz, vagy mert a közösségemmel nem rokonszenveznek, vagy sze­mélyem kelt visszatetszést bennük. Esetleg épp fordítva: szembesülhetek az­zal a ténnyel, hogy a legkevésbé sem zavarja „befogadóimat” múltam és örök­ségem, ha és amennyiben képes vagyok alkalmazkodni a társadalmi törvé­nyeikhez, erkölcsi elvárásaikhoz. Befogadóim, akik sem megszüntetni, sem táplálni nem óhajtják „idegenségemet”, mert munkám hasznossága, tehetsé­gem és teljesítményem produktivitása érdekli őket, ám azt, hogy mi módon őrzöm meg, ha akarom, saját idegenségemet, vagy asszimilálódom az új kö­zösségben, rám bízzák. A száműzetés arra ösztönöz, ha időlegesen is, de ott­honossá tegyem szálláshelyemet, állandósítsam kapcsolataimat az idegenek­kel, hozzászoktassam magam kultúrájukhoz és szokásaikhoz, oszlassam ve­lem szemben érzett félelmüket és idegenkedésüket, s tökéletesítsem a nyelvet, melyen környezetemben szólhatok. Végül fölfoghatom úgyis száműzetésemet, mint az Amsterdamba menekülő Descartes, hogy az alkotáshoz éppen töké­letes magány állapota, melyet nem háborgat senki, mivel föl sem tűnök a bennszülötteknek; nem szorulok a támogatásukra és elismerésükre, aminek viszont van egy nagy előnye, nem is tartozom nekik semmivel. Igaz a szám­űzetésnek ily módon történő megéléséhez jótékony pártfogó szükségeltetik, vagy legalább megélhetést biztosító kenyérkereset, melyet előteremthetek mesterségem gyakorlása révén, vagy a hivatásomtól független munkával. 2. Márai önkéntes száműzetésének korai szakaszát, az 1949-51 közötti dél-itá­liai tartózkodását is egyfajta „utazásként” fogta föl. Szegedy-Maszák íxja egy helyütt: „a második száműzetésben írott Napló (...) olyan utazó szemszögéből láttatja a világot, aki meg van győződve arról, hogy az idegen számára minden ország titokzatosnak tetszik. (...) Utazásra éppen azért van szükség, hogy meg­győződhessünk életmódok és magatartások sokféleségéről, vagyis kénytelenek legyünk elismerni, hogy saját beidegződésünk korántsem kétségbevonhatat- lanul egyetemes érvényűek, s egyúttal azt is megértsük, hogy csakis egy he­lyen lehetünk otthon. A helyváltoztatás végül is ábránd, hiszen ’a szabadság belső feltétel, a lélek képessége’, lélekben pedig nem lehet eltávozni, különösen írónak nem, hiszen neki befelé kell tekintenie”.6 Márai, hogy az utazó ideigle­nes státusát, és a végleges megtelepedést, soha nem ismerő életformáját ön­maga számára értelmezze, egyben elviselhetővé tegye, másik két nagy itáliai utazó: Goethe és Stendhal útinaplóját olvassa rendszeresen, és időről időre az egyes bejegyzésekkel veti össze saját állandóan változó, módosuló benyomá­sait. „Goethe aggályosán utazott, köveket bámult és képeket, áhítatos volt és zsörtölődő, kicsinyes és alapos. Stendhal végigcsevegi magát Itálián. De nem igaz, hogy ezen a csevegő és lorgnonozó módon kevesebbet lát és tapasztal, 73

Next

/
Thumbnails
Contents