Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Tar Patrícia: Az írás mint tréning
cióhoz való viszonya: ,Nem érdektelen olvasni saját utóhangunkat, de legtöbbje olyan, mint mikor a panoptikumban elsétál valaki a görbe tükör előtt és látja magát, mint puffadt hasú törpét, hórihorgas piszkafát és más változatokat. És igaz, hogy nemcsak azok vagyunk, akik vagyunk, hanem az is, ahogy mások látnak bennünket: különösen a görbe tükör.” (33.). Reflektál Rónay „balkáni Erasmus”-ára, említi egy győri folyóirat M. S. magyar íróról szóló cikkét, hol a „letűnt polgári világ utolsó képviselőjeként”, máshol „külföldre szakadt hazánkfiaként” definiálják: ezek az írások tehát direkt módon képezik részét az önkonstitúciónak. Tolcsvay Nagy az irodalmi nyelv, a sztenderd hagyományához (Pázmánytól Arany Jánoson, Vörösmartyn, Kosztolányin át) való csatlakozást elemzi, Má- rai „nyelvi fegyelmét”, józan, mégis retorizált” stílusát, mely nem csupán stíluskérdés, de etikai parancs, a személyiség építésének eszköze. Hagyomány és egyéniség eme összjátékában teremtődik meg virtuálisan az elvesztett, vágyott egység: „A horizontális haza omladékony, változékony. A vertikális haza tömör, ércnél maradandóbb. Néha csak egy verssor.” (9.) Hangsúlyos tehát az írás mint erkölcsi feladat, a beszélő múlttal és hagyománnyal felvértezve indul neki a jelentésalkotásnak”: múlttal, jelennel, Európával reflexív viszonyba kerülni, s ebben a nyelvi világban létezni, önmagunkat állítani - ez az alapja ,fl haza tudat, hogy van egy nyelv” gondolatának. Levelezés ,Minden nap néhány oldal a naplóiból. Száznál több ilyen notesz maradt. Ceruzaírás, fegyelmezett, finoman rajzolt betűk. Mindent felírt, évtizedekre vissza, minden nap kis és nagy eseményét. Ezt az ajándékot kaptam tőle, túlról. Mintha minden nap levél érkezne tőle." (131.) A levelezés ókori tradíciója tulajdonképpen írott leckék, jótanácsok lejegyzését és elküldését jelenti, kissé olyan, mintha másnak készítenénk hüpom- nématát: „A társ megsegítésére írott levél egyben a szerzőjét is felvértezi - és adott esetben még azt a harmadik személyt is, ki elolvassa”. Márainál is megtalálható ez a funkció, melynek lényege, hogy a szöveg mások előtt is jelenlevővé teszi íróját, azaz az ön-konstitúció olvasót feltételez, a szöveg önmagáról (az íróról) szóló elbeszélés. Az ókori levél-műfaj két tematikus jellemzője az életeseményekről, illetve az egészségügyi állapotról való híradás. A - gyakran banális - hétköznapi dolgok rögzítése (a memória-gyakorlaton kívül) elsősorban a (kvázi) fizikai jelenlét megteremtése, az írói (szöveg)testé, ami feltárulkozik a másik, az olvasó pillantása számára. Ä levelezés tehát magában foglalja a hüpomnémata funkcióját, ám ennél több, hiszen ez utóbbi, önmagunk önmagunkra irányuló tekintete a levelezésben másoknak ránk irányuló tekintetével találkozik. A levelezés által nemcsak önmagunk, hanem a másik számára is megnyilatkozunk. A feltételezett olvasó az írás-aktus önteremtése értelmében „létszükséglet”: Márai egy helyütt arról ír, hogy a jegyzetek írásához nincs már sok ösztönzése, mivel azok már nem jelennek meg életében, s ,pines értelme feljegyezni és beleírni valamit a semmibe” (34.), egy olvasó nélküli térbe. A test és a lélek egymásrahatásáról, az egészségi helyzetről szóló 69
