Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Tar Patrícia: Az írás mint tréning

tapasztalatok hatására, egyszerűen nem értékeli újra és újra át a dolgokat, önmagát (ld. a hüpomnémata volt az a jegyzőkönyv, amit mindig kézbe lehetett venni). A másik ok, amit Márai kapcsán aktualizálásnak neveztem, az idézetek „itt és most” értéke, azaz az adott körülmények közötti használhatósága, helyessége. A harmadik pedig az említett egység, ami nem más, mint a jegyzetkészítő létrejövő egysége, hiszen ami megszületik, formát kap, az nem csupán egy szövegkorpusz, hanem az író teste.

Márainál e töredékek a magyarság, nyelv, emigráció és halál témái körül csoportosulnak. Az emigráció hangsúlyos, hiszen az önkonstitúció, a múlthoz- térés hangsúlyozottan magyar: Márai zömmel magyar „klasszikusokat” olvas és idéz, ezekre reflektál. Akárcsak a hüpomnématában, itt is a meditáció eszközei és tárgyai ezek, az író saját magyarság-nyelv-halál gondolatainak támaszkövei. Olvas Virág Benedeket, Baróti Szabót, Bajzát, Vajdát, Arany-, Balassi-, Babits- és József Attila-szövegeket, s mindig az „időszerűséget” hangsúlyozza ebben a múlthoz-fordulásban. Babits, Karinthy gondolatait saját írói tevékenységére, Berzsenyiét a ma vitáira vonatkoztatja. A magyar múlt és nyelv megtartó erejéről van szó („Balassi. Mintha csikorgó hóban szánkóval utaznék valamilyen füstölgő kémény irányába, ahol magyarok élnek.” [71.], a már kialakult diskurzushoz, hagyományhoz kapcsolódás hangsúlyozásáról, a hüpomnémata-funkció értelmében vett erkölcsi elvek kidolgozásáról illetve sajáttá tételéről; másfelől a saját magatartás igazolásáról. A cél:megteremteni a múlt személyre szabott aktualitását.

Lényegében ugyanez a helyzet a halál-problematikával: az élet közeledő vége, erre az élethelyzetre való reagálás - szinte kézikönyvszerűen - elmúlt diskurzusokhoz kapcsolódik, így alkotva meg saját magatartását — önmagát. Arisztotelész test-lélek koncepciója, Szent Pál gondolatai a mindennapos meditáció anyagai.

Babits „Talán nem is olyan nagy dolog a halál” sorával kapcsolatosan nyomon követhető a meditáció, mint a logosz-töredékek magunkévá tételének „technikája”: a sor gyakran előbukkan a szövegben, reflexiók kíséretében. A szerző forgatja, vizsgálja, újragondolja, végül eljut az (bár fájdalmas - ironikus) elfogadásig, illetve addig, hogy saját részévé vált: „Ha úgy gondolta, mindeddig mindenkivel megtörtént és utólag nem panaszkodott senki, igaza lehet” (165.). Ugyanez történik L. „milyen lassan halok meg”, illetve „rendbe kell rakni” gondolatával, ami idézetből szintén sajáttá alakul, beépül a szerző gondolatrendszerébe („mintha én mondanám” [141.]), s még sorolhatnánk a példákat.

Külön csoportot képviselnek a saját szövegek, melyek azonban - távolságuk, múltbeliségük folytán - ugyanúgy beiktatódnak az idézett autoritások közé, mint a halott L. szövegei, ezek is lezárt, formát nyert szövegek. ,JTéha mintha már emlékeznék magamra” (71.) - Márai is olvasója saját szövegeinek (ld. naplószövegének válogatásakor azt észleli, hogy más a kicsengése egy gondolatnak, mint öt évvel azelőtt); saját élettapasztalatait szentenciózusan örökíti meg, s konkrét, hétköznapi eseményekhez, hírekhez - legyen az árvíz, baleset vagy génkísérlet - fűzött aforisztikus reflexiói egy sorban állnak a többi idézettel. Regényeit, például a Garrenek műve vagy a Válás Budán szövegét ugyanúgy aktualizálja, mint Marcus Aureliust vagy Karinthyt. Emblémaszerű az önkonstitúció naplón belüli személyiség-konstruálásához, a Márai-recep68