Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Bolond Istók életiratai

sokkal; kikacag, és többé rám se hederít. A gyalázatos merénylet folyományaként évekig csúfolnak a szívem legbenső titkait föltáró episztolett egyik kitételével: én, földi féreg... (Rozika jó pár évvel később osztályunk vezérürüjéhez megy feleségül. Néhány hónapos házasság után kútba ugrik, és belefullad. Osztályunk vezérürüje újabb évek múltán téglagyári szárítóba fekszik be ittasan, szénné égett maradványaira a portás talál rá harmadnap reggel.)

Az emberiség ellen (márpedig az emberiség én vagyok) ilyen bűntetteket elkövető bestiális gonosztevők számára soha, sehol nem lehet föloldozás. Róluk szólva ökölbe szorul a kezem, elönt az epe, tajtékzik a szám. Ahogy minden rongykupacok e leghitványabb condrái, ezek a hibbant pancserok, söpredék akamokok, lepusztult szeszkazánok belerondítottak az életembe és ösz- szekaristolták a szívemet, az megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen. A pokol legfenekén a helyük, árulók és kannibálok között, az idők végezetéig. Ott a helyük akkor is, ha elismerem: ocsmány szabotázsakciójával Büdös Panna talán egy rám leselkedő még nagyobb rosszat, egy még szörnyűbb csapást hárított el rólam - például azt, hogy Rozika belém szeressen, berendezkedjen bennem, és zsenge románcmik valami rémséges házasságba torkolljon.

És persze a diákok is gyepálják egymást agyba-főbe. Én meg a testvéreim - három vadóc, zavarodott, apátlanul cseperedő, agyonterrorizált kölyök - mindig többet kapunk, mint amennyit adunk.

Az egykori zárdából szolgálati férőhellyé gányolt lakásban nem volt fürdőszoba már az apácák idejében sem. Se vécé, se víz, vödörben és kannában hordunk az utcai csapról vizet, lavórban mosakszunk, ugyanabban az egy szem lavórban, de abba is hugyozunk, mert a latrina messze van, pláne télen. Anyánk műanyag serblijei ha megtelnek trutymóval, betologatja őket az ágya alá. Idővel annyira csurig telnek, hogy ha véletlenül hozzájuk érsz, már locs- csan is a kezedre meg szerte a padlóra a lé, bűzlik az ember, mint az állatkerti tigris.

A lakás apró, világtalan, homályosan derengő helyiségeiben temérdek holmi zsúfolódik egybe. Korhadt zárdái bútorok, a nyugati határszélen élt s halt nagyszüleinktől Kunvásárhelyre menekített portéka, meg anyánk tanyai iskoláról tanyai iskolára vándorló éveinek egyre szaporodó tárgyi hozadékai, örök összevisszaságban. Ez az iszonyú fölfordulás talán kétségbeesett tiltakozás is a botcsinálta szomszédság, meg az egész szedett-vedett rendszer ellen. Ordenáré moszkovita rendetlenség Hegyeshalomtól Vlagyivosztokig. Meg- döglesztett tájak, agyonzsúfolt helyszínek, dugig tömött életterek, szeméttelep-memóriák, kaotikusán egymásra szórt hóbelevancok. Kutya, macska, ember, állat, minden pusztulóban, kacatként, szemétdombon, egymás hegyén- hátán.”

Unos-untalan ebbe az apokaliptikus kuplerájba, külső-belső formátlan- ságba botlik barátai és barátnői, feleségei és ismerősei lakóodúiban, gondolkodásában, viselkedésében. Emberi kapcsolatainak szinte Ariadné-fonala ez: évtizedes csetressel, penészes befőttel, döglött szalonnával, avas vajmaradékkal, fólmagzott vöröshagymával és rothadó krumplival tömött éléskamrákban, rozsdás fém alkatrészekkel, kicsorbult szerszámokkal, feneketlen vödrökkel, bekrepált kotlákkal, pitlikkel, pekedlikkel, flakonokkal, bögrékkel, palackokkal, edényekkel, lyukas fazekakkal, foszladozó zsákokkal, molyette kacabajkával, egérrágta irományokkal, összelopkodott könyvekkel telehányt

597