Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Kékesi Zoltán: Közeghatárok eltolódása
KÉKESI ZOLTÁN Közeghatárok eltolódása (Nagy Pál: táj [hiányzó figurával]) A képverset többnyire kép és szöveg egyértelműsítő megfeleltetésére hivatkozva szokás elmarasztalni. Mégsem könnyű kérdés, miként alakul nyelv és szöveg kapcsolata a képvers hagyományos műfajaihoz kapcsolódó, képi médiumokat alkalmazó költészetben. Mert igaz ugyan, hogy a képversekben a látvány megelőzi az írás vonalát követő olvasást, az azonban már nem magától értetődő, hogy az olvasás már csak a jelentés megerősítését kereshetné a szövegben. Hiszen a képvers első, észlelő olvasása után, melynek során a befogadó elsősorban a látványra és az írásképre figyel, a második olvasásban már kép és szöveg, képi és képi elemek, nyelvi és nyelvi elemek összjátéka kerül előtérbe.1 Nagy Pál tizennégy képversből álló sorozata, a táj (hiányzó figurával) a „képi határok”2 folyamatos átrendezése-eltolása mentén szerveződik.3 A Journal in-time 1974-1984 című kötetben olvasható alkotás első oldalán a szöveg hátteréül szolgáló, de kétszeresen, a lap fekete felülete és a lap szélén húzódó fehér szegély által is bekeretezett alapfelület elveszti semlegességét, vizuálisan föltöltődik, egyszerre jelenik meg összegyűrt papírlapként és egy táj domborzati rajzaként. A „ráírt” szöveg fölveszi a gyűrődések mintáját, eltűnik a kitüremkedések árnyékaiban, s maga is töredezetté, kibe- tűzhetetlenné válik. A szöveg és a gyűrt papír együttese sajátos képversként olvasható, melyben a szöveg hozzásimul a címben megjelölt és a szövegben - föltehetőleg - leírt tárgy alakjához. Ez az eljárás élesen eltér a képköltészet hagyományos eljárásától, hiszen a képet és a szöveget különálló összetevőkként kapcsolja egymáshoz, ahelyett, hogy a képet a szöveg elemeiből alakítaná ki. Mégis, ha abból a fölismerésből indulunk ki, hogy a huszadik századi vizuális költészetben - szemben a képvers régebbi hagyományával - „nem betűk és betűk, hanem a fehér lap és a szavak között” alakul ki alapvető szerkezeti viszony,4 Nagy Pál költeménye a századelő kezdeményezéseinek sajátos folytatásaként is értelmezhető. A táj (hiányzó figurával) tehát bizonyos mértékben szakít azzal a hagyománnyal, amely a századfordulótól egészen az ötvenes-hatvanas évekig az írott betűk és a képileg semleges, kizárólag az írás által tagolt háttér viszonyára szűkítette a vizuális költészet lehetőségeit; ugyanakkor - más módon - kapcsolódik is hozzá, amennyiben a képversek sorozatát írás és háttér — s így: a fehér lap és a fekete háttér - viszonyának folyamatos átalakítása révén kapcsolja össze. Az első és a második képen a hátteret fehér szegéllyel keretezett fekete felület alkotja, amely az elsőn az összegyűrt papír plasztikus alakját emeli ki, 568
