Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Kékesi Zoltán: Közeghatárok eltolódása

a másodikon pedig a gyűrött papír, illetve a térképre emlékeztető domborzati rajz helyére kerülő' szó („táj”) fölnagyított, a lap középső' mezejét betöltő képét határolja. Ahogy az első esetben a gyűrődések és domborzati minták fekete foltjai elmossák a határokat háttér és tárgy között, a második esetben a betűk fölnagyítása révén kivehetővé válnak az írásjelek hibái, a szélek egyenetlensége, töredezettsége, s a fekete háttér — átlépve saját határait - ráhúzódik a betűkre, melyek - szemben az előző oldalon látható domborzati mintával - nem felületi többletként, hanem folytonosságbeli hiányként jelennek meg, s így a tekintetnek folt és lyuk között kell oszcillálnia. A harmadik kép az első oldalon látható írást elválasztja a gyűrött papírtól, és - a háttér szerepét semlegesítve - az írást kiterjeszti a kép fehér szegélyéig, illetve azon is túl, a fölnagyított szövegből egyetlen - a későbbiek során mind kisebbé és közelibbé váló — részt metszve ki. A képi határt ily módon szöveg és háttér viszonyáról szegélyen belüli és kívüli terület viszonyára helyezi át. A fekete felület vizuálisan kiüresedik, s míg az első oldalakon a képek fiktív terének részeként jelent meg, most puszta háttérként szerepel. Az írás fölnagyítása — vagy: a keret leszűkítése és a szöveg egy részletének kiemelése - ezzel egyidejűleg bizonytalanná teszi a fehér szegélyen belül és kívül látható fekete felület ellentétét. A hatodik kép megfordítja fehér és fekete, szegély és háttér kontrasztját, mely a képeket eddig elválasztotta a könyv „valós” terétől, s a megsokszorozott, kisebb és nagyobb változatokban egymásra vetített betűk révén egyben a térbeliség és a mozgás érzetét kelti. A betűk elhelyezése fölerősíti a mélységi hatást, amelyre a fekete szín a fehér alapon szert tesz,5 s ennek köszönhetően a betűk még inkább eló'retolódnak. Ami a fekete felületen lyukként jelenik meg, a fehéren ily módon térben elhelyezett tárgyként mutatkozik meg. A térbeliség és a mozgás érzete elbizonytalanítja a fekete szegély keretezte fehér felület és a szegélyen túli fehér sáv rögzített, mozdulatlan ellentétét, és - föleró'sítve a fekete szegéllyel összeolvadó, a kép teréből kilépő, „mozgó” betűk által - az elválasztás alakzatát a képi határokat átlépő mozgás képzetével helyettesíti. A betűk egyre erőteljesebb fölnagyítása a későbbiekben már nem rendezi újra a képi határokat, fokozati változatokat hoz csak létre, egészen addig, míg végül a betűk olvashatatlan, a lapot terjedelmes sávokká osztó folttá nőnek. A képi határokat csak annyiban módosítják, hogy a fehér és a fekete felület aránya elbizonytalanítja alap és minta ellentétét, egyúttal arra késztetve a szemet, hogy egyetlen oldalon belül is betű és folt között oszcilláljon. Nagy Pál alkotása tehát idézi a hagyományos képköltészet és a konkretizmus fehérre és feketére redukált világát, de a háttér vizuális „föltöltésének” eszközeivel egyben át is alakítja az öröklött elemek funkcióját.

A táj (hiányzó figurával) értelmezője egyszerre szembesül a szöveg kiolvasásának és a szövegszerű összefüggések megalkotásának nehézségeivel, az elemek vizuális értelemmel való föltöltődésének és semlegesedésének váltakozásaival (másképp mondva: a vizuális funkciók vándorlásával), valamint a képi határok folyamatos eltolásával és áthelyeződésével, s ekképp a szöveg (kiolvasható részei) köré kialakítható vonatkozási keret állandó kimozdulásával és megsokszorozódásával. Az első oldalon szereplő képvers fölidéz egyfajta természeti környezetet, amely összefüggésbe hozható a címmel, de domborzati rajzként nem „tájat” mutat be, hanem egy földrajzi területet. A máso569