Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Bohár András: Művész(et)fenomenológia
Természetesen számtalan variánst elképzelhetünk, kirakhatunk, mert a négyzet alakú költeménysorozat önmaga is kínálja ezt a lehetőséget. Ám még a szimbólumok elemzésénél visszatérünk arra, hogy milyen jelentősége van ennek a formai anticipációnak. Most nézzük azt a lehetőséget, amely követi a formát. A bal szár végpontja lehet a képzeletbeli életfonalak egymástól különálló részei, s egy kettészakított filmrészlet, majd a lap felső sarkában a vadászjelenetről szóló rövid, mozaikszerű tudósítástöredék. A játék és történet megismételhetetlen egyszeriségét éppúgy bevonják ezek a jelek az értelmezésbe, mint a folyamatosság megszakíthatóságát és egzisztenciális voltunk feszültségeit. Az irodalom tömjénfüstjéből való elillanás, az ünnepek hiánya és örömtelen örömök (Happy Borday) egyaránt részét képezik a mű-alkotás virtuális mőbiuszsza- lagjának. Már csak a névre (Éva) és arra a bizonyos negyedik hang megszólalására várhatunk, amely a perszonális és közösségi kapcsolatok fölötti transzcendencia igézetében hangzik föl. Ennek a bizalom jegyében várt hangnak az ellenpólusát is megkonstruálhatjuk magunknak a kereszt alsó szárában. A „fiam!” megszólítás a személyes tradícióátadás pozitív jelentését előlegezi, ugyanakkor a „tökösök és tökéletlenek” szójátéka a mindent paraffazáló nyelvi játékot hozza mozgásba. Végsőkig kell vinni az elavult metaforák szétroncsolását. Szét kell fújni a betűket, kulcs égetőknek kell lennünk, még az illúziót is szét kell kergetnünk, azzal kapcsolatban, hogy valaha is megtalálhatjuk a nyelvi jelentések végső formáit. S mindezt olyan nyelvi sematizációk körében illusztrálja Székely Ákos, amelyek rámutatnak a tradíció konstruált voltára, így életvilágunk felépített- ségére s a nézőpontok általi változások jelentőségére. Egy ablakkeretben vagy tiltó táblán a „Kihajolni veszélyes! (K. Aljosa IV. b oszt. tan.)” feliratot olvashatjuk, ezzel a megjegyzéssel: Zoszima atya szerint „fürge eszű kisdiák”. Denevérek kísérik a kísérteties szövegtájat. Ezzel a kereszt függőleges alsó végpontjába helyezett gesztussal a végsőkig hajtott tradícióidézést és az élet általi szövegben megnyilvánuló részleges törlést tudatosíthatjuk. De adódhat pozitív olvasat is: „Kihalni veszélyes!” S ez egyaránt utal az individuum végső sérülékenységére, a létezés egyedi múlékonyságára, ugyanakkor a lét demonstratív önfelszámolódásának antropológiai vonzatára. S ezzel az intencióval ismét elindulhatunk a kereszt fókuszába, újabb kirakósdi felé a kereszt legmagasabb csúcsához közelítve. Különös érzés keríthet hatalmába mindannyiunkat, amikor a következő négyzetlapokon a szétfújás eredményeit regisztráljuk. Egyfelől a tradíciófeltárás másállapotaival ismerkedhetünk meg. Azzal a „táv-helyi” ráérzéssel, ami olyannyira jellemző közeire, távolra, középre, keletre és nyugatra. Pattanásig feszült a mi gázai övezetünk is, miként az igazi is, és mi csak állunk, mint az a bizonyos szamár. A kommunikáció új rendjét megtestesítő szimbólumaink - a telefon és a mindent átszövő energiakapcsolat - sérülékenyek, szétszabdaltak. Csak létezésükről tudunk, a rendszer átláthatóságába vetett bizalmunk azonban egyre inkább fogyatkozik. Pontosan azért szükséges még azoknak a csekély számban meglévő nyomoknak a fölkutatása, amelyek legalább a végpontot jelzik egy pillanatra. 560
