Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Bohár András: Művész(et)fenomenológia

előzőekben föltárt összetevők a műegész alakjában más jelentést kaptak, mint a korábbi munkákban. A tradíciókat föltáró dialogicitás, a modern szövegirodalom önreflexivitása és vizuális kiteljesítése a közös gondolkodás nyitott lehetőségeit példázzák (lásd Babilonica, Közös mű).

S még egy dologra szükséges fölhívnunk a figyelmet. Arra a sajátos nyelvi leleményességre, aminek jellegzetes példája a „performance” munka, ahol a per betűsorának és a hozzákapcsolódó más és más betűsorok jelentés-oszcillációja válik szembetűnővé. Anyelvvel való játék örök variabilitása és a jelentések értése és megérthetősége egyaránt szemünk előtt lebeghet. Mert ez a késői wittgensteini pozíció, mintegy kiegészítve a Tractatus utolsó passzusa által előírtakat az élet közös megélését és közös rekonstrukcióját előlegezi.

(verbo-vizuális provokációk: Székely Ákos 1.)

Székely Ákos verbo-vizuális provokációinak első vonulata a fenomenologikus szövegektől a vizuális költészetig ível. A Verbafrodita nász (1986) könyve az előző tíz esztendő költői metamorfózisának átfogó dokumentuma. Az életvilág tudati állapotként való tiszta rekonstrukciója jelzi a fenomenologikus konstrukciók természetét. Majd egyfajta azonosságpoétika keretében értelmezi a lét megélhetőségének intenzitását, a nyelvi variációk hagyományos verbális módozatait, ill. az ettől eltérő - a térszerveződést is bekapcsoló - vizuális entitások jelentősége válik érzékelhetővé.

A valószínűség és valószínűtlenség poétikája közötti lebegésként értékelhetjük az A és B oldal között (1976-78) szövegeit, a folyamatos modulációt és bizonytalanságot, a feltételekkel való szembenézést, és mindennek radikális elutasítását. Azonban ez az elutasítás mégsem visszavonhatatlan, mert minden csak ezáltal konstituálódhat, formálódhat, és minden éppen így, épp-így- létében van jól. „Az árulás maradt egyetlen fegyverünk”, ahogy a Játszótér szövegében is olvashatjuk. Azaz tudjuk, hogy valami nincs a helyén, mégis regisztrálni akarjuk, mind a felismerés pillanatát, azt a bizonyos „félfordulatba való merevedést”, mind folyamatos reflexiós kényszerünket, amely magában hordja önnön paradoxitását; „...nem valószínű, hogy valaha is kétszer kapnánk ugyanazt a széket. És mégis: mintha (valaki mással) már minden megtörtént volna velünk egyszer.” S ezeknél a paradox fenomenologikus leírásoknál, egzisztencia-meghatározottságoknál, megjelennek a nyelvi destrukció előérzetét és kifejezhetőség korlátainak tudatos poétikai kimunkálását célzó szándékok. Például a Radex véletlenszerű poétikájában vagy a Ho- rácok tautologikus megjelenítési formáiban, ahol a nyelv variábilis lehetőségei, a véletlen játékának hangsúlyossá tétele, egyfajta dadaista-szürrealista automatizmus, a nyelv parafrazeálhatóságának kimunkálása és a mozgás követése lehetővé teszi a lebegés két- és többértelműségének kimutatását. A redukció végpontjának láthatóvá tétele az egzisztencialitás és változás tényének rögzítését jelenti: „Teendőink tehát lényegesen kevesebbek lettek. S bizonyos értelemben ez már akár kedvező változásnak is nevezhető.” Másfelől a nyelvi variációk lényeges poétikai szemléletváltozást indukálnak a fenomé- nek szövegben megjelenésétől egyre távolodóan a vizualitás és egyszeri megmutatás felé orientálódva.

Azonban ennek vizuális leágazásai és rétegzettsége csak az 1995-ben

549