Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Bohár András: Művész(et)fenomenológia
napvilágot látott Egyszeri kibocsátás könyvében tapintható ki teljes egészében. Itt már véglegesen a „térbe rántódtak a szavak”. Az objektköltészet sajátos darabjai (csóleszállítás). A hagyományos lettrista költészeti munkák papírlapjai hengerekké vannak összefogva, s több henger egymáshoz való viszonya adja a teljes költeményt, s így az egyes poétikai munkák, mint kanonizá- ciók, zárójelbe kerülnek, s csupán méretük és térbeli elhelyezkedésük marad meg mint látványköltészeti lényegiség. Székely redukciós folyamatai a legkisebb egység fölmutatásának irányában, aminek erőterében a fogalmi-értelmi lehetőségek destrukciója történik, majd az egyedi, ám mégis határokat átjáró művészetfogalomnak a szükségességében válik értelmezhetővé, karöltve a vizuális és verbális kötődések komplexumaival. Ezt érzékelteti ma is érvényesen az Egyszeri kibocsátás „allegatum” egysége, a sajátos öndefiníció jegyében fogant: ACCEPT ART. Az elfogadó, hozzájáruló művészeti alapmagatartás nem pusztán a semmiből való teremtés és isteni adományként felfogott kreativitás, ill. zsenieszmény ellenében konstituálódik, de a közvetlenül megjelenő folyamatok mű-alkotássá minősíthetőségét is előlegezi. (Tóth G.-poémák érintése: Tóth Gábor 1.) S hogy mennyire a művészeten inneni, még ha peremhelyzet felé tartó, s radikálisan afelé tartó pályákat tekintünk át, azt még talán a legradikáli- sabbnak tekinthető Tóth Gábor kapcsán is demonstrálhatjuk. Sajátos helyzetben van most a jelenséget leíró értelmező, mivel nagyon töredékes empíriára támaszkodhat. Szombathy Bálint Art Tot(h)al könyvének4 első áttekintése (Az írott költészet 1970-ig) adja a textusok lelőhelyeit. Most nem a folytonosságra, az egyre szervesülő kontextualizálódásra figyelünk, amit kiválóan érzékeltet a monográfia egésze, hanem arra a bizonyos művészeten inneniség néhány poétikai jellegzetességeire koncentrálunk. Hozzágondolva nemcsak Tóth Gábor pályájának alakulásának esetlegesen más irányait egy közvetlen megjelenésből adódóan — mondjuk úgy a hetvenes évek elején, de a művészetfenomenológiában betölthető művész helyének első változatára is ráismerhetünk. A majd negyven verset tartalmazó Tihany ciklus az imperatívuszokat (Jaj, de kell a világosság / Jaj, de kell a fény) az ember transzcenden- talitását (Én egyszerre Élek és szimultán Halok! / Ami belevaló volt az mind itthagyott!), majd a későbbi munkák (Este, Dadaista románc) az ön-keresés kritikai hangjait (A kirakatokban a kigyúlt csillagok égig / Nőttek mindenki ünnepre készülődött / Csak én tépdestem bánatingemet) és a sajátos filozófiai dinamizmus kezdőpontjait valószínűsítik (Késhegynyílások hiába vérez- nek / Nem lehet reteszre zárni félénk hangokat / Szétvágták az élet cukorspárga vonalát / Hogy lerogyjon az ég mandarin zenéje). S ennek a periódusnak az értékelésekor csak megerősíthetjük Szombathy meglátásait Tóth magatartásával kapcsolatban, hogy nem vonzzák a helyi kánonok és saját pillanatnyi pozícióit is rendre elveti; hozzágondolva még azt, hogy ez azért mégis a hagyományos literatúra eszköztárának tartalékaiból építkezik, még ha azokat úgy is hívják mint dadaizmus, szürrealizmus, expresszionizmus vagy a tamkói dimenzionizmus. S hogy ez az irodalmi-poétikai dimenzión belüli ténykedés megmarad a későbbiekben is, azt majd láthatjuk a következő körben a művészet kontextusát elvető provokációkban is. Ezek már a határon 550
