Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - KelemenLajos: "...de annyira jól sikerült a jelzés"
KELEMEN LAJOS „...de annyira jól sikerült a jelzés” F1LIP TAMÁS: A HARMADIK SZEM Arra a dúlt szituációra, amellyel Filip Tamás a könyve kapujában fogadja az olvasót, valóban ráillik a kifejezés: ostromlott állapot. A harmadik szemben a rongált helyzetekből későbbre is jut (nemhiába a többes számú cikluscím: Ostromlott állapotok), de talán mind közül a kötet elején megörökített stádium a leghasadtabb. Ül valaki (a szerző?) egy folyóparti étteremben, és önmagát hallgatja. Mert a Történet bizonyára erről szól. Habár a mű elsőre kétszereplős szövegnek tetszik. „Azt ígértem, csöndben leszek, és / mégis ennyit beszéltem. De most / hogy a nehéz válasznak nekikészülsz, tényleg elhallgatok. Hogy legyen / erőd kimondani, amit úgyis tudok.” - így a saját ernyedt magába-merüléséről fecsegő versalany. Csakhogy ezután egy egész könyvre- való beszéd következik, magyarán: az, aki „tényleg” elhallgat és aki a „nehéz válasznak” nekikészül, egy és ugyanazon személy. A nagy vallomást sejtető prológusból annyi okvetlenül kiderül, hogy e helyt is, mint Adynál, az ember szeretné magát megmutatni. Igaz, a versalany jobbára másféle észak-fok, idegenség, no és más zamatú titok. Nem csoda viszont, hogy az Ady óta érvényben lévő paradoxon Filip lelkét is meghasogatja. „Az előbb még megvolt minden, / (...) De csak a szél maradt itt, / meg a por, amit a mozdulatlan / kövek őrölnek önmagukból.” - íxja. Jelképesen szólva, ez a por talán rokon elem azzal az „agyhomok”-kal, amiről a kötet hátoldalán Várkonyi Nándor nyilatkozik: eszerint a belső látás, a harmadik szem képességét éppen e holt anyag gátolja. Akárhogy is, aligha véletlen, hogy a két szem világánál birtokba vett élményre Filip Tamásnál minduntalan ott tülekedik egy „de”. Tessék megnézni: a verszárlat szinte minden második művében evvel a szócskával indul: „De estére a mai nap...”, „de a házak ott maradnak”, „De hiába, mert a bank...”, „De tényleg összeomlók.” „de innen föntről nem látni jól.” És így tovább. Hogy e gépies visszaütés a dolgokra egy kissé monoton? Igen, az; ám ne feledjük: a tapasztalat veri itt a csépet a stílus udvarán. Innen látszik igazán, hogy Filip, a költő két életet él; némileg leegyszerűsítve, az egyik élete inkább a látszatokban, a másik az igazságban gyökerezik. Finom arcképek és monológok összefüggéséből képzi kedvenc témájává a nagyvárost, amely a módjával adagolt szociográfiai elemekkel együtt is inkább pszichopolisz, semmint külsőleg körülírt hely. Filip Tamás persze furfangos költő, eszébe sem 533
