Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - KelemenLajos: "...de annyira jól sikerült a jelzés"

jut, hogy kispórolja a versből a földi nehézkedés színes súlyait, nála a belső' látás tapasztalata a mindennapos történésekben, a hétköznapok alakítatlan, torzításmentes realitásában szunnyad. Versenként megújuló következetességgel talál rá az ésszerűen fölvezetett jelenségek (és jelentéktelenségek) váratlan morbizmusára. Ereje épp abban áll, hogy stiláris hókuszpókuszok nélkül képes bejárni azt a távolságot, ami a logikusnak tűnő' látszat és a belső' igazság közt húzódik. Pszichopoliszban annak rendje és módja szerint kel és nyugszik a nap. „Életgyakorlatokat végzel / egy hatalmas történethez” - írja egy helyütt Filip. De aztán „akit csak megkérdezünk, hogy / mi lett vele, tagadólag rázza / a fejét; amit keresünk, / az nem is létezett soha.” (Képregény)

Hasonlítana-e magára Filip, ha nem épp most fogódzna kedvenc kötőszavába? Persze, nem kizárólag egy újabb „de” viszi őt bentról még beljebb, a sokszor elővett kötőszó csupán az átjáró neve a Borges ihlette Négy képzelt állat és egy igazi című versben is, amely a Képregény sötét bölcseletére a fantázia kedélyesebb kontrapunktjával felel. Ki tudja, talán a versvégi csattanó igazi baglya nem is olyan titkoltan egysorsú a művésszel, mert ő is „a képzelet erdejében kénytelen / összefogdosni a zsákmányt”. Ámbár az élt és a képzelt valóság itt kevésbé elütő kategóriák, mint gondolnánk. A két tartomány a legcsekélyebb fogalmi törés nélkül úszik át egymásba. És a finom transzpozíciók fölött folyvást ott lebeg valami nehezen néven nevezhető írásderű. Valami, amit, ha innen nézel: könnyed, kellemes lazaság, ha amonnét: makacs műgond. Az élet közvetlen visszhangja, ami az alakítás révén válik természetessé és erőteljessé; „maga a készenlét / ez a lazaság” — szögezi le Filip a Négy képben. S a készenlét következményeként A harmadik szem szerzője csakugyan képes elhitetni, hogy nincs az a kicsinység és egyszerűség, melyben ne lappangana versre méltó misztérium. A Film, az Avantgarde, az lmpromtu - hogy csak néhányat említsünk Filip anekdotával körített szövegei közül -, ezek a prózaizált, mesélős tónusban keletkezett darabok ugyanúgy a lelki szem szögébe eső dolgokkal vetnek számot, mint a töményebben lírai Igen, az Ok ketten, a Megint, vagy akár a Pasztell.

Mondják, a lírikus mindent saját énjére vonatkoztat. Ha ez igaz, nincsenek számára összeférhetetlen világok. Ami azt illeti, Filipnél a próza és a líra pédául a formában ugyancsak egészséges szülője az újnak. De amalgamizáló készségét a vers belsejében sem tagadja meg. Ő, aki különben oly gyakran merít inspirációt a hétköznapokhoz kötődő emberi realitásokból, szelíd iróniáját félretéve, szövegei egy részében a ki nem mondható (vagy alig kimondható) asszociációk költójeként mutatkozik. Itt, ahol a líra tősgyökeres, úgynevezett örök témáin indul meg, a beszélgetve kifejtő írásmód hullámzását egyfajta nyelvi sűrűség váltja fel.

Szó sincs arról, hogy fazont cserélne; út és megoldás egyaránt benne vannak ezekben a versekben, de ami a belső szemlélet aspektusából valóban érdekes: az az élménytől az érvényig vivő út lerövidítése, „...csukott szemmel fog festeni” - közli egyik versében, mint aki a végső fogalmakban, példának okáért: a hitben, a művészet örökértékűségében, a szeretetben keresi a megváltó erőt. Am az utómodernség utódaként Filip igencsak óvatos e fogalmakkal, akárha egyik sem volna már egészen önmaga; úgyhogy voltaképp nem is e fogalmakról, hanem inkább vonatkozásaikról beszél. Pedig egyébként mé534