Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Bognár Bulcsu: Népi szociográfia és társadalomtudomány
Nagy-Budapest határának külső lakótelepeiben, nyaralóiban, a „kertvárosokban” is az elmaradottságot emeli ki elsősorban. Erdei értelmezésében itt nem a nyugat-európai modem nagyvárosokból történő' természetes kitelepülés a jellemző, hanem a kivetettség, mivel a külső település alárendelődik a nagyvárosnak. Erdei szerint Budavidék társadalomszerkezete is tükrözi a térség felemás társadalmi átalakulását. Itt is megtalálhatók a „magyar jellegű” középrétegek (a közintézmények vezetői, a közlekedés és kereskedelem polgársága és a „filiszter kispolgárság”), amelyek azonban az idegen és zárt iparoskereskedő réteghez képest nem tudnak domináns tényezővé válni. így a német, „felemásan polgárosodó” parasztság képez közösséget, és ők képezik Erdei számára a magyar etnikumnál magasabb életszintjük ellenére a reakció emberét. A polgárosodás kérdésének megoldatlansága (a társadalmi fejlődés deficitjei) Erdei tendenciózus ábrázolásában kihat a társadalmi cselekvő pszichéjére is, és patológiás tüneteket okoz. Ez lenne tetten érhető a hódító attitűdű, „elfajzott” természetjárásban.17 Budavidék leírása tehát nem értékmozzanatok nélküli. Erdei értelmezésében a németség idegensége meghatározza az egész térség társadalmi átalakulásának a lehetőségeit. Erdei ezeket a hatásokat pedig minden esetben negatívnak látja. Erdei averziója a németség török korszak utáni betelepülését is károsnak tekinti a polgárosodás, a magyar társadalomfejlődés számára. A nyilvánvaló elfogultságot mutatja, hogy Erdei olyan érvekkel igyekszik ezt az álláspontját alátámasztani, amelyek a németségnek a többi etnikumtól különböző, negatív jegyeit emelik ki. Erdei elmarasztaló ítéletét megalapozni szándékozó állítások azonban semmiképpen sem tekinthetőek a németség csoportsajátos jegyeinek. Sem a döntően paraszti jelleg, sem a felsőtársadalom polgárosodási deficitje nem olyan specifikus jegyek, amelyek alapján joggal fogalmazhatók meg ellenérvek a németséggel szemben. Erdei érvelésének elfogultságát jól mutatja, hogy ez a németséggel szembeni két legfőbb érv olyan adottságokat emel ki, amely a magyar parasztságra is vonatkozik. Sőt, a magyar társadalomfejlődés egyedüli letéteményesének tekintett protestáns, alföldi mezővárosi népesség esetében is fennáll ez a két jellemző jegy. Erdei álláspontját tehát nem a társadalomtörténeti elemzés alapozza meg, miként a térség városfejlődésének értékelése is Erdei elfogultságának a megnyilvánulása. Erdei ugyanis a németség által meghatározott deficites polgárosodás hatásának tulajdonítja a kertvárosokat, amelyek „betegek, mint a társadalom, mely létrehozta őket”. Láttuk, hogy Budavidék kisvárosaiban is csak az elmaradottságot tudta felfedezni; mintha nem lennének Nyugat-Európában is olyan települések, amelyek üdülő- vagy nyugdíjas városok lennének. Erdei ítélete szerint az itteni társadalomfejlődés eredménye az is, hogy a kisvárosok nem tudnak a vízfejű Budapestnek alternatívája lenni. Ez az álláspont pedig azért különös, mert olyan kívánalmakat fogalmaz meg a térség településeivel szemben, amelyeknek teljesítése Nyugat-Európában is elképzelhetetlen: vagyis, hogy az ország központja vonzáskörzetének kistelepülései e vonzástól független fejlődést produkáljanak. Nem véletlen, hogy Erdei úgy látja, hogy a patológiás társadalomfejlődés és a magyar társadalom polgárosodási deficitje miatt nagy a nyitottság a birodalmi propagandára. Arra az agitációra, amely Erdei szerint polgárosodási lehetőséget kínál a magyarországi németségnek. Ez alapján fogalmazza meg 529
