Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Bognár Bulcsu: Népi szociográfia és társadalomtudomány
szlovákok, szerbek, bunyevácok között is.10 A magyarság két jellegzetes csoportját a Duna-Tisza közének vegyes felekezetű őslakosai (a jászok, kunok és az eredendően is magyar etnikumok), illetve a betelepülő katolikusok adják. Erdei szerint tehát a felekezeti hovatartozás jelöli ki alapvetően a társadalmi viszonyrendszer és a birtokstruktúra jegyeit. Különösen éles szembenállást és ehhez kapcsolódóan jelentősen eltérő társadalomfejlődést lát Erdei a magyarságon belül a protestánsok és a katolikusok között. Míg a protestánsok Erdei számára az „igazi magyarság” képviselői, addig a katolikusok karakterét felekezeti hovatartozásuk következtében „hígabbnak, erőtlenebbnek” tekinti. Ez a különbség Erdei szerint leginkább a szabadsághoz fűződő viszonyban manifesztálódik, amely aztán a polgárosodás lehetőségeit is meghatározza. Erdei koncepciója szerint ugyanis a reformátusság választása azokra a személyekre, közösségekre jellemző, amelyek nem hódoltak be az uraság hatalmának, amelyek megőrizték a függetlenségüket. Erdei vallásszociológiai értelmezése szerint ez az oka annak is, hogy a protestáns közösségekből jöttek létre azok a mezővárosok is, amelyek folyamatosan megszüntették a földesúri fennhatóságot. Az ő szabadságuk eredménye a tanyasi mezővárosi termelés is, és ők azok, akik a polgárosodás során a paraszti felemelkedést autentikusan tudják képviselni, hiszen mobilitásuknak nem csupán a polgári társadalomba kerülés a célja, hanem a paraszt-polgárok által meghatározott társadalmi berendezkedés létrehozatala is. A katolikusság ezzel szemben Erdei számára mindig a megalkuvást, az alkalmazkodást, a szabadság feladását jelentette. Erdei szerint a katoli- kusságot azok a személyek, közösségek választották, amelyek nem voltak elég erősek, hogy megvédjék magukat a mindenkori hatalommal szemben. Ezért nem is hoztak létre tanyasi mezővárosokat, az ő jellemző településtípusuk Erdei szerint az egykori úrbéres település, a falu, ahol a hagyományos keretek között folyik a termelés, és ahol a polgárosodás kezdetleges stádiumban van. Erdei értelmezése tehát az egyes felekezetek, etnikumok mentén jelentősen különböző társadalmi viszonyrendszereket, csoportosulásokat állapít meg. Ha ennyire eltérő történetiség és ennyire különböző társadalmi fejlődés jellemzi az egyes térségeket, akkor hogyan lehet beszélni a magyar társadalom egészéről? Létezik-e olyan közös vonás, amely a különböző területeket egyaránt jellemzi? Erdei ezt a közös jegyet a felemásan polgárosodó felsőtársadalomban találja meg. A felsőtársadalom jellegét pedig a polgárosodáshoz fűződő viszony jellemzi leginkább, vagyis a magyar polgári átalakulás egyéni útjait, egymással párhuzamosan futó, alulról jövő modelljeit Erdei szerint az a keret határozza meg, amelyben a polgárosodás lejátszódott. Ez jelöli ki az egyes térségek mozgásterét az átalakulási folyamatban. Mi jellemzi hát ezt a folyamatot? Erdei szerint ez a polgárosodási folyamat csak „fölszíni” és „kül- sőséges” volt, lényegében csak a technikai, gazdasági változások történtek meg. Javult az analfabetizáció aránya, folyószabályozás történt, szántóföldi tanyák létesültek, műutakat, vasutakat, ipari nagyüzemeket építettek, de a gazdasági életben nem ment végbe „mélyrétegű” polgárosodás, hiszen az ag- ráriumban csak a nagybirtok kapitalizálódott. Erdei értékelése szerint ugyan a XIX. század végén már dominánsabb a polgári jelleg, de ez a folyamat nem igazi magyar polgársággal megy végbe, hanem zsidó-német burzsoáziával és 525
