Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Márfai Molnár László: Narratív pozíció és temporalitás Kosztolányi íróportréiban

költőt karakterében igyekszik meghatározni, de a kísérlet legfeljebb stiláris paradoxonokat eredményez: „Mindent tud ez a költő', de a láz idején mindent elfelejt, s akkor a láz és ajég, a mámor és a józanság ölelkezik, s ha klasszikus és pedáns, az első' pillanatban egyszerre megváltozik, és modern lesz, belebonyolódik szeszélyesen a láz túlsága folytán a szavak őrült tarka színeibe, a hangok isteni zenebonájába, s egy szó muzsikája veszi át a fó'szerepet. Mintha sok feketekávét ivott volna, s berúgott volna a koffeintől és nikotintól.”15

Kosztolányi összesen kilenc írást szentelt Babits alakjának és művészetének, s az elsó't követő' többi nyolc 1912 és 1934 között talán az íróportrék közül a legtágasabb perspektívába helyezi el a költó'társat. Ebben nagy szerep jut a Dante-fordításoknak, melyekkel szerinte Babitsnak nem csupán hatalmas időközt sikerült áthidalnia, de egyben biztosította rangos költői jelenlétét is kortársai között. így Kosztolányi visszatérően két motívumra támaszkodik szinte minden vonatkozó írásban: a sikeres fordítás okán a Daniéval való párhuzamra, valamint Babits költői karakterének változatlanságára. Mindkét gondolati alakzat voltaképpen az irodalomtörténeti nagyságot hivatott kifejezni, és ez a meggyőződés kétféle modalitás kiformálásához segíti hozzá Kosztolányit Babits kapcsán. Az egyik, hogy a klasszikusok közé emeli, és ezzel lehetővé teszi egyrészről a költészetről való hosszas elmélkedő kitérőket, mint az 1920-as, 1922-es írásokban, másrészről pedig egyes versek aprólékos elemzését, mint az utolsó, 1934-es írásban. A másik modalitás a kultusz formálódásához járul hozzá, ennek mozzanata a Babits-Dante párhuzam is, de ide tartozik az 1922-es, 1924-es szövegek himnikus modalitása, valamint ez utóbbinak zárlata, mely expressis verbis Babits írófejedelemmé avatásával zárul: „Az ő ünnepnapja akkor kezdődik ismét, hogyha visszatér Reviczky utcai dolgozószobájába, mely a munka szép gyötrelmét, egy élet felelős tudatát viseli magán, (...) s leül íróasztala mellé, melyre társai, a magyar költők föltekintenek, az írószékre, mely egyre jobban hasonlít a trónhoz.”16

Kosztolányinak pályatársairól készített portréiban megfigyelhető a folyamatosságra való törekvés, az ismétlődő alakzatok feltűnése. Néha egész szakaszokat vesz át korábbi szövegeiből, s helyez új vagy csak némileg módosított kontextusba, s ilyesféleképpen az eddig tárgyalt portré-sorozatok kapcsán nem beszélhetünk törésről, váltásról korábbi és későbbi darabok között. Egyetlen kivétel van ez alól, az Adyról készített írások sorozata. A költőtárs halálakor készült megemlékezéseiben Kosztolányi még az Adyhoz kapcsolódó kultuszbeszéd artikulációjában vesz részt: „Ami itt befejeződött, az gyors és tragikus volt. De ami itt kezdődik, az hosszú, nagyon hosszú. Olyan hosszú, mint a legenda és a halhatatlanság.”17 - írja a Pesti Napló ban megjelent nekrológjában 1919. január végén. Ugyanez a modalitás uralkodik a néhány héttel későbbi, Nyugatban megjelent hosszabb emlékezésben is: „...teljes tudatában volt a jelentőségének és a súlyának, érezte, hogy minden szava, nyilatkozata, betűje fontos (...) Kéziratait és autogramjait királyi mozdulattal osztogatta rajongóinak”18 stb. Az Adyról való kultikus beszédmód láthatólag töretlenül megvan Kosztolányi vonatkozó írásaiban a húszas évek közepéig. (Nyugat, 1922: „akik itt ülnek, az ő jajától, dallamos sírásától terhesek, s a levegő telítve van egy elviharzott élet hatalmas villamosságától”19 vagy: Nyugat, 1924: „itt hagyta dalait, s bennük visszajön, vall a titokról. Most is beszélni

511