Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Márfai Molnár László: Narratív pozíció és temporalitás Kosztolányi íróportréiban

tud.”20) Ezekkel szemben a Toll című folyóiratban 1929 nyarán Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről címen megjelent írása teljes és nyílt szembefordulást jelent az addigra már kibontakozott Ady-kultusszal és benne saját korábbi kultikus modalitásával is.21 Ha kísérletet próbálunk tenni ennek a fordulatnak a megértésére, hogy miért következett be éppen akkor és így, nem elégedhetünk meg a vonatkozó szöveg kifejtett állításaival és az Ady költó'i hibáit, túlzásait, modorosságait sorra vevő, annak néhány elemét egyenesen nevetségessé tévő' eljárásmódjának végigkövetésével, felidézésével, összefoglalásával. Ugyanis az elóhb említett mozzanatok azért válhattak ennek a szövegnek az alkotóelemeivé, mert következményei egy problematikus összefüggésnek, mely - véleményünk szerint - kezdettói végigkíséri Kosztolányinak Adyhoz való viszonyát, s amelynek itt állapíthatjuk meg sajátos kifejletét. Az Adyhoz való feltételezett ambivalens viszony kezdetben - paradox módon - más portréalanyokhoz képest sokkal határozottabb artikulációt mutat, a retorikusán formált magasztaló beszéd a költótárs halála után láthatólag folyamatosan megy át a mitikussá váló alkotót kultikusan artikuláló beszédmód modalitásaiba. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindez a folyamat az első Ady-írás kapcsán már említett azonosság és különbözés dialektikájának feszültségében zajlik le. A másik költői személyiség nagyságának feltétlen elismerése sajátos mozgást indukál, hiszen a hódoló beszéd határait megszabja a személyes identitás, a saját szerepéből beszélő alany kialakított azonosságtudatához való ragaszkodás, hiszen a dicsérő beszéd is csak addig igazán értékes, amíg egy jelentős másiktól érkezik. Atúldi- csérés gesztusa a beszélő alany jelentéktelenné válásának veszélyét hordozná, és végül maga az identitása válna problematikussá. Ennek elkerülése lehet, ha a beszélő panegyrikus szövegének artikulációja során olyan modalitásokat és kifejtett tartalmakat alkalmaz, melyek a saját identitás fenntartását, az értékelés személyességét is kifejezik. Ilyen elemek az első Ady-írás idézett részei, de a későbbi szövegekben is találhatunk ennek megfelelő passzusokat: „Fejedelmi öntudata, gőgös hite a méltóságos magyar paraszté, aki érezve lelki nemességét, nyugodtan és bölcsen megveti a világot, és senki különbet nem ismer el maga fölött” (1919 február); „Az élők képei elmosódot- tak, de tágak, mindent magukba foglalók, a halottakéi pedig élesek, határozottak, de pusztán néhány jellemző esetre korlátozódnak, melyet az emlékező a vérmérséklete a szeszélye szerint többnyire önkényesen határoz meg” (1919 március); „Az, aki szoborrá merevedett, itt járt, de nem tudjuk, meddig szobor és meddig ember, meddig legenda és meddig élet...” (1922 június); így tulajdonképpen kettős folyamat zajlik le Kosztolányi vonatkozó írásaiban: míg egyrészről aktív résztvevője a kultusz artikulációjának, addig másrészről az ő kultikus beszéde mindig tartalmazza azokat az elemeket, melyek jelzik, hogy az irodalomtörténeti múlt részévé vált alkotói nagyságról személyessé tett befogadástörténet alapján beszél, mely saját temporális identitásának része, amely így hozzátesz mindig a kultuszhoz, de nem olvad föl benne. A folyamat eredetileg egy metanarratíva részeként képződik, a nemzeti irodalom történeti létét kívánja újabb elemmel bővíteni, alapja az alkotói személyiség művei révén visszaigazolt jelentősége. Az identitását őrző beszélő számára a kultusz akkor válik folytathatatlanná, a benne való részvétel pedig lehetetlenné, ha a folyamat kilép az irodalom keretei közül, ideológiai, illetve kvázi-vallá512