Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Márfai Molnár László: Narratív pozíció és temporalitás Kosztolányi íróportréiban

nyugodtan és bölcsen megveti a világot, és senki különbet nem ismer el maga fölött. Az asztaltrónuson ül ő, a mámorfejedelem, s az élet, a vágy, a gyönyör lakomáján száz szál gyertyát, száz icce bort tétet maga elé, és siratja magát és a népét. (...) E gazdag gondolat- és érzésvilág mögött pedig egy diadalmas poéta áll, egy oroszlánszívű, nemes napember lép ki a könyvből.”11 Kosztolányinak Adyhoz való viszonyában az azonosulni vágyás és a különbözés dialektikája12 a későbbiek során fel nem oldható ellentéthez vezet írásaiban.

Ebben az időszakban azonban még az Adyban megtestesülő' alkotó betölti azt a pozíciót a retorikai térben, amelyből a rokon vonásának érzett művészek már nem kapnak helyet. Ez történt a szintén 1907-es keltezésű, Juhász Gyuláról írott elsó' méltatásban, amelybe kritikai észrevételek is vegyülnek: „Magyar versei azonban, amelyekben a mi törpe voltunkat siratja el, a kis népek átkát, a magyar volt tragédiáját, hidegen hagynak, és ha halljuk, más versek visszhangzanak fülünkben. Ezt a gondolatot, az utóbbi húsz év legnagyobb költői revelációját, Ady Endre hozta hozzánk, nekünk — ha ily kétségek bántanak, el kell némulnunk. Maradjon ez teljesen az övé, legyen ez az új magyar líra érintetlen dicsősége.”13

A retorika térszerű jellegére és ennek a térnek a behatárolt voltára is például szolgálhat a két 1907-es írás. Ekkor még Juhász Gyula számára nem tud Kosztolányi az irodalmi világ általa kiképzett retorikus terében megfelelő helyet találni. Viszont jól látható a modalitás megváltozása a költőtársról készült későbbi írásokban, amikor kiképződött már némi hatástörténeti távlat, mely a témaként szolgáló alkotót el tudja helyezni a beszélő számára rendelkezésre álló időbeliség lezáratlan folytonosságában. 1910-es méltatása alapvetően metaforikus jellegű és vizuális hatásokra épül (fény, színek, kristály, szikrázás, átcsillanás stb.), mely modális jelleg jól mutatja a törekvést a retorikus tér zártságától való távolodásra a korlátozatlanabb fény-metaforika jegyében. 1928-ból való a szegedi költőről készített utolsó írása, ezúttal a negyedszázados írói évforduló jegyében, amely alkalmat ad arra, hogy az egész panegyrikus jellegű szöveget egyetlen, alaposan kibontott trópusra, a férfi-nő társas kapcsolatának metaforájára építse. Bár az aprólékos részletezés emb- lematikus, tehát térszerű alakzatot sejtet, de mivel az együttélés létmódja temporális, lényege az időbeliség, így a metafora kibontása és a hozzá kapcsolt asszociációs mezők is folyamatjellegűek lesznek, melyek az alkotói múlt idejét értelmezik: „A költő meg a múzsa negyedszázada élnek együtt. Most ezüstlakodalmukat tartják. Mégsem merem a frigyet házasságnak nevezni. Nem irodalmi társaságok hozták össze, nem akadémiák áldották meg, törvényesítve a csókot, hitelesítve az ölelést. Vad cigányszerelem ez, mely mindennap megújul, a láz erejével, tele állandó szeszéllyel, édes haraggal, gyöt- relmes, termékeny viaskodással.”14

Úgy tűnik, Kosztolányi számára minden nemzedéktársának pályára lépésével megismétlődött a bemutatásnak, a portrérajzolásnak ugyanaz a problematikus metódusa. A retorikus méltatás beszédének térbeli kötöttsége felől minden későbbi keltezésű szöveg a metaforikusabb, temporálisan strukturált építkezésmód irányába mutat. így van ez Babitsról szóló írásai esetében is. Míg első Ady-írásában úgy tűnik, kevéssé volt problematikus Kosztolányinak a megfelelő artikuláció megtalálása, addig Babitsról készített első írása valóságos tapogatódzásnak tűnik a retorika halványan megvilágított terében. A

510