Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Márfai Molnár László: Narratív pozíció és temporalitás Kosztolányi íróportréiban
hidalnia az időbeli távolságot, amely hőseitől elválasztja a szerzőt és az olvasót. Második írása, 1914-ből, az egri alkotóról már egészen más modalitás szerint építkezik. Ekkor Gárdonyi verseiről írván úgy tűnik, az eltelt hat esztendő biztosította azt a távlatot, amely révén megértőbb lehet a szerzőhöz. Ezt a problémát explicite meg is fogalmazza a szöveg elején: „Amikor kiadta verseit, meg sem is érthették, a Nyugat által folytatott harc, a harc nyomában keletkezett verskultúra - új ízlésünk és új értékelésünk - kellett ahhoz, hogy érdemük szerint méltányoljuk. Az a hitem, hogy állandóan - legalább ötévenként - revideálnunk kellene az irodalmi ítéleteket.”9 Az irónia helyét itt a metaforikus beszéd veszi át, és harmadik írásában, az 1928-as Gárdonyi-nekrológban számos elemet be is emel az előző szövegből, egy még elisme- rőbb méltatás kontextusába helyezve ezeket a szövegegységeket, amelyek így paradox módon teljesítik az előbbi idézetben foglaltakat az irodalmi ítéletek revideálásáról, hiszen mindez nem csupán az explicit kijelentések, hanem kontextusuk, a hozzájuk kapcsolódó referencialitás megváltozása miatt valósul meg. A három írás összefüggései, illetve az őket elválasztó időköz, valamint az idézet tartalma nyomán megkockáztatjuk azt az összefüggést, hogy az értékeléshez szükséges időbeli távlat létrejötte az egykorú írótárshoz való viszonyban nem a tárgyul választott alkotó, hanem a portrét rajzoló Kosztolányi saját írói identitására vonatkoztatható. Vagyis feltevésünk az, hogy az egykorú alkotókról szólván, a stabilabb értékeléshez a befogadói identitás bizonyos időbeli távlatossága szükséges, szemben az első kettő portré alanyával, ahol ezt a perspektívát maga a tárgyul választott alkotók személye biztosította. Ugyanez az összefüggés érvényesül a Kosztolányihoz közelebb álló alkotók esetén is. A Nyugat első nemzedékének alkotóiról írott portréinál a közös pályakezdés éveiben készült első írások (Adyról és Juhász Gyuláról 1907-ből, Babitsról 1911-ből) az időbeli distancia hiánya nyomán, ennek kompenzálásaképpen artikulált modalitások mentén szerveződnek. E modalitások közös vonása a retorikus jelleg, amely éppúgy a hiányzó distancia megteremtésére hivatott, mint a Gárdonyi esetében alkalmazott irónia. Csak ebben az esetben a mozgás ellentétes irányú, a retorikus fordulatok halmozása révén beszéde tárgyát maga fölé helyezi.10 Míg az első két írónál a beszéd alapjául szolgáló distanciát a hozzájuk kapcsolódó irodalomtörténeti múlt időbeli tágasságának horizontja biztosította, addig itt a beszédhez szükséges távolság alapja a térbeli distancia a temporális távlatot nélkülözni kényszerülő narrá- tori pozíció következtében. Az ilyesfajta eltávolítás mozgásiránya, az alkalmazott fordulatok, a fenntartott modalitás lényegesen több kockázatot is rejt magában a vonatkoztatási pontok hiánya miatt. A dicsérő beszéd, a retorikusság alkalmazásának esetei a három említett alkotónál különös fordulatokat eredményeznek. Ady Endréről készített első, 1907-es írásában a teljes azonosulásra, a feltétlen elismerésre való törekvés váltakozik a távolság fenntartására irányuló igyekezettel, annak a pontnak a keresésével, ahonnan még saját identitásából fogalmazhatja meg a magasztaló beszédet: „Nem azt írja, amit megtud, hanem amit tud, érez és lát, mert agyán ragyogó sorozatban villannak el az élet kinematográf képei egy lírikus intuíció önkívületében. (...) Fejedelmi öntudata, gőgös hite a méltóságos magyar paraszté, aki érezve lelki nemességét, 509
