Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Márfai Molnár László: Narratív pozíció és temporalitás Kosztolányi íróportréiban

tunk: a feltéten tisztelet ünnepi beszédét a valós (tehát nem fiktív) alkotói személy jelenléte és objektiválódott teljesítménye váltja ki, de az így képző- dött beszéd a fiktív felé mutat. Ez valóban paradox, mert „bizonyos fokig maga az író is fikciós hős, aki egy fikciós közönséggel szembesül, minthogy a fikciós dimenzió mozzanatainak teljes eltűnése esetén az írás közvetlen közléssé vagy egyértelműen értekezó' szöveggé válna és megszűnnék irodalomként létezni.”6 A tisztán értekező'jelleget kizárja a szövegek temporális és modális alapja, így viszont az íróportrék alapvetően fikcionális jellegűek lesznek, amely vonás nem a szövegek referencialitására, hanem modalitására vonatkozik.7 Ennek milyenségét pedig a vizsgált írásokban, úgy tűnik, az időbeliséghez való viszony alakítja ki. A már említett két íróra vonatkozó második szöveg (1929-ből, illetve 1915-ből) már annak az élménynek a tematizálá- sa nyomán alakul, hogy a múlt által súlyossá vált jelenlét hogyan vész el, hogyan válik távollétté, hiánnyá. Rákosi Jenőnél a fizikai világból való távozás szándéka és kísérőmozzanatai teszik a beszélő nézőpontját egy pillanat alatt tágassá, beépítve korábban ismeretlen tapasztalatokat, és érvénytelenítik egyúttal a tapasztalati tudást: „Ez a keserűség, melyet egy hosszú élet tapasztalata tetézett, ez a tömény pesszimizmus, mely a fájdalomtól szinte megikrásodott, mélységesen megindított. Próbáltam átérezni, mit érezhet ebben a pillanatban. Magamra hagyatva tűnődtem.”8

Kiss József mint a saját, örök jelen költője válik a világháborús jelenben az idilli múlt képviselőjévé, jelene tehát már csak a múltban létezik, jelenlétét csupán az alkotói identitás többlete teszi lehetővé, mely háborús költészetet teremt. Itt nem a személy maga, hanem az általa egykor képviselt világ tűnik el, jelenléte tehát veszteséget és többletet is egyaránt hordoz.

Az időbeliség másik összefüggése nyomán szemlélhető a Kiss Józsefre vonatkozó harmadik és negyedik írás (1922-ból, illetve 1933-ból). A harmadik írás műfaját tekintve gyászbeszéd az életműre való részletező reflexió dominanciájával, amelyet éppen a lezárulttá válás tesz lehetővé, hiszen az emlékezés bizonyosságában együtt van jelen annak minden mozzanata. Az egyre fokozódó időbeli távolság a negyedik írásban már explicitté teszi a fikcionálás aktusát, amikor részetezően kibontott metaforában viszi végig a Kiss Józseffel azonosított költőfejedelem képét, utána ezt a királyi világot a hasonlat alakzatával jeleníti meg, majd a költőt afféle mesefiguraként idézi meg, melyben az egykori dicsérő beszéd örök jelene most afféle gyermeki mitikus jelenné stilizálódik.

A leginkább a Kiss Józseffel kapcsolatos írások vizsgálata nyomán kirajzolódó hangnemváltások jelzik azt a tendenciát, amely az időbeliség két dimenziójához való eltérő viszonyként jelenik meg Kosztolányinál. Bár a jelenre vonatkozóan is alkalmaz lírai, fikcionáló beszédet, de ez hangnemét tekintve kevésbé változatos, míg a múlthoz viszonyulva jóval differenciáltabb modális skálán mozog, még ha ugyanarról a személyről is van szó.

Jól megfigyelhető Kosztolányinál, hogy írótársairól való beszéde, függetlenül a hozzájuk való alkotói viszonytól, igen hasonló módon alakul át az időbeli előrehaladás függvényében. Gárdonyi Gézáról például három alkalommal készített írást. Az elsőt 1908-ban az Isten rabjai című regényről, mely a hangsúlyozott távolságtartásra épül és hangneme ironikus. Ezt azzal indokolja Kosztolányi, hogy Gárdonyinak nem sikerült történelmi regényével át508