Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Márfai Molnár László: Narratív pozíció és temporalitás Kosztolányi íróportréiban

kihatása van a lehetséges narratív pozíció és a hozzá kapcsolt modalitás megformálására is.

Vizsgálódásainkat a másodikként említett, egyidejűségben keletkezett portrékkal kezdve, felmerülhet az a kérdés, vajon a kötet által is követett, az alkotók megjelenésére épített irodalomtörténeti kronológia vagy a Kosztolá- nyi-életmű időrendje szerint kövessük ezeket az írásokat. Úgy tűnhet, az utóbbi megközelítésnek, a szerzői kronológiának célszerű engedelmeskedni, hiszen így végigkövethető lesz a belső' alakulástörténet, amely három évtized alatt a szerzői én beszédjének rendjében végbement. Bár teljesen nem akarjuk elvetni a szerzői — nevezzük így: belső - időrendet, az ehhez való maradéktalan alkalmazkodás mégsem problémátlan, hiszen követése mögött ott húzódik a feltevés, hogy az alkotói lét időbelisége valami célelvű rend szerint alakul. Bár magát az alakulás, változás gondolatát nem zárhatjuk ki a vizsgálat szempontjai közül, sőt alapvetésünkként éppen az időben kiképződő alkotói identitás folytonossága szolgál, arról sem érdemes elfeledkezni, hogy a Másik jelenléte nyomán képződő beszéd alapjául belejátszik jelenlétének időbeli dimenzionáltsága is. Ez itt a strukturált, irodalomtörténeti múlt hozzákapcsolását jelenti a beszélő részéről az alkotóhoz, akiről a portré készül.

Az itt vázolt összefüggést igazolhatja az Egy ég alatt kötetnyitó két gyűjteménye, melyből az első csoport két írása Rákosi Jenőre, a második négy szöveg pedig Kiss Józsefre vonatkozik. A narratíva kiképződését mindkét esetben a Másik jelenléte teszi lehetővé, ez ad alkalmat a megszólalásra. Ez a jelenlét azonban a strukturált múltat hordozza magában, az irodalom történetiségébe való beleszövődést. így képződik ki a narrátor történeti tudása az írói pálya jubileuma kapcsán, mely alkalmat ad a beszédre, aminek modalitása panegyricus ódái3 lesz, hiszen középpontjában a magasztalás gesztusa áll. A narratíva temporalitásának alapja az időbeliség, de ez itt még a Másik időbelisége, mely a beszélő fölött áll, ugyanis egyetemesebb folyamat, a magyar irodalom történetének már visszavonhatatlanul része. Rákosi Jenő esetében: „Aki visszalapoz irodalomtörténetünkben, az látja, hogy annak idején őt is mint békétlent és garabonciását könyvelték el, mint irodalmi rendetlen- kedőt, aki nem ismeri a hűvös ész szabályait. (...) Iijúkorában megbabonázta a magyar szó, és azóta egy életen át harcolt érette. Azt, hogy most friss és acélos nyelven vitázhatunk vele, nem kis részben neki köszönhetjük.”4

A jelen irodalmi életének ellenfele a köszöntő során tehát felmagasztosul, hiszen az egyetemesebbnek tekintett narratíva - a nemzeti irodalomtörténet - részét képezi. Ha ez Rákosi Jenő esetében így van, még indokoltabban jelenik meg a patrónusnak és jelentős örökhagyónak tekintett Kiss József esetében. A költő 70. születésnapjára írott, 1913-as köszöntő a felmagasztalást időbeli paradoxonra építi: az ünnepelt osztályrésze a saját, örök jelen, miközben művészete átfogó hatást fejt ki a telő időben: „Nekünk kell emlékeztetnünk az életének egy dátumára, mert a költő élete eleven folytonosság. Abban a szobában, ahol álmodik, nem ütnek az órák. (...) Ha maga köré tekint — reánk, akik most szólunk hozzá, a fiatalokra - azt hiheti, hogy az élet végtelen. Eleven tükrökben, fiatal arcokban nézte mindig az arcát.”5

Az időbeliséghez való sajátos viszonyból származó himnikus modalitás metaforikus jellegű szöveget eredményez mindkét esetben, de az utóbbinál különösen erőteljes a beszédnek ez a vonása. És itt újabb paradoxonhoz ju507